Natsuo Kirino - Kín

Fülszöveg:
Kirino többszörös díjnyertes regénye egy csendes tokiói kertvárosban elkövetett gyilkossággal kezdődik. Jamamoto, a kisgyermekes anya, aki éjszakai műszakban dolgozik egy gyárban, megfojtja erőszakoskodó férjét, majd kolléganőitől kér segítséget, hogy megszabaduljon a holttesttől, és eltüntesse a gyilkosság nyomait. Az intelligens és hidegvérű Maszako veszi a kezébe az irányítást, de hamar rájön, hogy ez a gyilkosság csupán a kezdete egy félelmetes útnak, amely a japán társadalom legsötétebb bugyraiba vezet…
Kirino regénye egyszerre irodalmi remekmű, mely megindítóan idézi fel a japán társadalomban alávetett szerepre kárhoztatott nőket és a velük szemben támasztott elvárásokat, ugyanakkor oly sötét, oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet. Nincs az a véres amerikai nagyvárosi erőszaktörténet, amely fölvehetné a versenyt a Kín iszonyatával.
„Felejtsük el a virágrendezést meg a gésákat… A Kín izgalmas bepillantást nyújt a japán alvilág könyörtelen mindennapjaiba, miközben szétzúzza a japán nőkről alkotott sztereotípiákat.”
Kirino Natsuo 1951-ben született, saját hazájában gyorsan hírnevet szerzett, mint zseniális krimiíró, akinek munkái messze túlmutatnak a szokványos bűnügyi regényeken. Ezt a tényt támasztja alá, hogy nemcsak a Japán Bűnügyiregény-írók Nagydíját nyerte el – 1998-ban a Kínnal –, hanem a rákövetkező évben az ország egyik legrangosabb irodalmi kitüntetését, a Naoki-díjat is a Hamvas arc című regényével.

Nagyon nehezen tudok erről a könyvről bármit is írni. Szeretem Japánt, szeretem a kultúrájukat, szeretem a mangáikat illetve az animéiket, szeretem a könyveiket. De! Míg a mangák humorosak, romantikusak, és kikapcsolnak, addig a könyvek… Kell hozzájuk egy olyan lelki állapot, amivel elfogadod, hogy ezek nem egy tipikus amerikai könyvek.

Más a felfogásuk, másképpen látják a dolgokat. Ezért is porosodott már több mint fél éve a polcomon a könyv. Nem volt meg hozzá az az állapot, ami kellett. De tegnap előtt úgy éreztem, hogy most jött el az a pillanat, hogy nekikezdjek.

Amint kinyitottam a könyvet, tudtam, hogy nem lesz happy end, valami olyat fogok olvasni, amit még eddig nem. Amint elkezdtem olvasni, nem létezett Kirino Natsuo. El is feledkeztem róla. Olyan volt, mintha egy filmet néznék. Magam előtt láttam minden egyes szereplőt, helységet, jelenetet, gyilkosságot. Alapjáraton nem vagyok egy vizuális típus. Már ami az olvasást illeti. Ezért is döbbentett meg, hogy most szinte láttam, hogy mi történt.

„ Kirino regénye (...) megindítóan idézi fel a japán társadalomban alávetett szerepre kárhoztatott nőket és a velük szemben támasztott elvárásokat, ugyanakkor oly sötét, oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet. ”

A fülszöveg nagyon jól festi le, a japán nők, szerepét. De nem csak az övéket. Az egész társadalmukat. Az udvariasságot, amit megkövetelnek, a csendes tűrést és az érzelmeket, amit elrejtenek, az indulatot, amit nem mutatnak ki. Ez hozzájárul ahhoz, hogy olyanok legyenek, mint ez a négy nő. A ki nem mondott szavak olyan dolgokhoz vezetnek, amik még a szereplőket is megdöbbentik.

A könyv minden oldalán ott a belső feszültség, ott az udvarias mondatok mögé rejtett szavak.

Ez az első könyv, amin nagyon sokáig fogok még gondolkodni, és fogom magamban elemezni.

Egy tipikus mintafeleséggel kezdődik minden, és ami azután következik… Út a pokolba. Akár a személyre szabottba, akár a „közösbe”.

Yayoi tényleg egy mintafeleség. Tűr és tűr, meghunyászkodik, gyereket nevel és dolgozik. A férje elhidegült tőle, és Yayoi csak tűr. Egy apró mondat, és a nőből kirobban az évek alatt felgyülemlett düh, és oda vezet, hogy… Megfolytja a férjét egy nadrágszíjjal. Mi következik ezután? Hívja az egyik munkatársát, Masako-t. A nő a központi figura, ő a vezetője ennek a kis brancsnak. Ő az ész, ő a higgadtság.  És olyan dolgok veszik kezdetét, amik számomra megdöbbentőek voltak.

Be kell vallanom, hogy életemben először undorodtam minden egyes szereplőtől. (Kivéve Kazuo-tól, de azt majd később.) Először próbáltam szimpatizálni mindenkivel, de rájöttem, hogy ezek mind beteg emberek tele önzőséggel, kapzsisággal, vagy… őrülettel.

Yayoi-nak volt a „legkönnyebb dolga”. Megölte a férjét, előadta a szomorú özvegyet. De nem sokáig, ami gyanút keltett. Undorodtam tőle. Ahogy haladt a könyv, úgy került felszínre a valódi énje. Egy kis szerencsétlen, tudatlan, meghunyászkodó nyámnyila nőszemély.

Kuniko – a négyes egyik tagja – még undorítóbb. Nincs tisztában önmagával, állandóan költekezik, de nincs pénze és annyi adósság van a nyakán, hogy soha életében nem fizeti ki. A pénzért bármire hajlandó. Feldarabolni egy holtestet, vagy egy „zs” kategóriás uzsorásnak bevallani mindent, csak hogy mentse magát.

Yoshie-val sokáig szimpatizáltam, hiszen ő volt a legnehezebb helyzetben. Se pénze, se célja, ápolja az anyósát, ott a lánya, később az unokája és még sorolhatnám. Neki tényleg problémái voltam, de őtőle is ugyanúgy rosszul voltam, mint a többiektől. Pénzért bármit megtett. És saját magát győzködve elhitette magával, hogy egy holttest feldarabolása nem is bűn.

„– Folyton arra gondolok – szólt közbe elérzékenyülve Yoshie –, hogy az az ember még örülhet is, amiért így bántunk vele. Tudjátok, amikor arról olvastam, hogy földarabolnak holttesteket, borzasztónak találtam a dolgot, pedig ugye, hogy valójában nem is az? Ha valakit ilyen szépen, teljesen szétszednek, az már szinte olyan, mintha megadnák neki a végtisztességet.”

Masako… Egy rejtély. A legjobban ez az idézet írja le a nőt:

„- Jajj Masako! – esett pánikba az asszony. – Mi folyik itt? Miért történik ez velünk?

- Szerintem azt mondhatjuk, hogy fölébresztettünk egy szörnyeteget.”

Végiggondolva mind a négy nőből egy szörnyeteg lett. De Masako… A három nőnek megvolt az indítéka. Yoyoi-nál a düh, és a gyűlölet. Kuniko-nál a kapzsiság. Yoshie pedig a kilátástalan helyzetéből menekült. De Masako? Neki semmi ilyesmivel nem kellett szembenéznie. Az évek során elszigetelte magát a családjától, és azok is tőle. Magányos volt, kellett egy elfoglaltság. Egy érzelemmentes, higgadt nőből a könyv végére egy pszichopata lett, akit megkeresett és megtalált egy másik pszichopata.

Elég lett volna az első gyilkosság. De Masako-t valami beszippantotta, és üzletet csinált belőle Yoshie-val. Érdekes, megdöbbentő és megrázó volt, hogy milyen tárgyilagosan beszélnek a csonkításról, a belsőségekről, a vérről. Az egész test eltűntetéséről.

A rendőrséget sikerült átverni, de mást nem… Innen indul tovább a négy nő története. A könyv elején barátok voltak. Ahogy haladt a történet, úgy váltak idegenné, és hidegültek el egymástól. Felszínre került a valós személyiségük. A könyv végén, amikor Masako és Yoshie elköszöntek egymástól teljesen ledöbbentem, mert annyi hangzott el, hogy Viszlát. Ennyi lenne? Amit tettek azok után csak ennyi?

Akármennyire is undorodtam tőlük, egyszerűen nem tudtam abbahagyni az olvasást. Ahogy a fülszöveg is írja, „oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet.” Amikor letettem a könyvet, zsongott a fejem.(És fájt is. De az a kiadónak köszönhető, mert olyan mini betűmérettel nyomtatták a könyvet, hogy lassan már nagyító kell hozzá.)

Mi késztette ezeket a nőket erre? Mit tudtak volna még megtenni?

Több szemszögből olvashattam a könyvet, és nem csak a négy nő gondolataiba pillanthattam be.

Satake-t eleinte nem tudtam hová tenni. De ahogy olvastam a gondolatait, nyilvánvalóvá vált, hogy még egy beteg ember bukkant fel. Egy pszichopata gyilkos, aki eleinte a valóságban él, de végül a képzelete beszippantja.

Nem tudtam, hogy mi lesz a könyv végén. Megmenekül mindenki? Börtönbe kerülnek? De Satake gondoskodott mindenről. Kuniko-t egy percig sem sajnáltam, csakúgy, mint Yoyoi-t. Yoshie-val nem igazán tudtam mit kezdeni. Hová ment? Mert nyilvánvaló, hogy felgyújtotta a saját házát, benne az anyósával.  Masako pedig… Izgultam érte, főleg, amikor Satake elkapta, és… Igazából még mindig meg vagyok döbbenve azon a tárgyilagosságon és racionalitáson, amit ő mutatott. Egyértelműen beteg, és nem igazán vagyok kibékülve a végkifejlettel.

Az egyetlen szereplő, aki szimpátiát ébresztett bennem, az Kazuo volt. Ő került ki legjobban ebből, és ő az egyetlen pozitív karaktere a könyvnek.

Megdöbbentő, véres, brutális de mégis hihető. A könyv megmutatja, mi rejtőzik az elnyomott érzelmek mögött, milyen korlátokat tud lerombolni egy elme. Örülök, hogy elolvastam, de sokáig fogok még merengeni a történeten. És a húsra sem fogok egy ideig ránézni, bár amúgy sem vagyok egy húsevő típus.

Értékelés: 4

Borító: 5

Sorozat: -

Kedvenc karakter: -

Oldalszám: 414

Kiadó: Kelly

Kiadás dátuma: 2009