Jake Adelstein - Tokió Vice

Fülszöveg:

„Az információnak nincs szaga. Nem számít, hol találtad vagy kitől loptad.”

Jake Adelstein Tokióban élő külföldiként a csodával határos módon lett újságíró Japán egyik legnagyobb napilapjánál, a Jomiuri Shimbunnál. Oknyomozó munkája olyan helyszínekre szólította, ahová átlagemberként soha nem juthatott volna el. Rádöbbent, hogy a hierarchikus, udvarias, modern és csillogó társadalom álarca mögött egy másik Japán, egy pénzhajhász, romlott, szexuális perverzióktól fűtött, kegyetlen világ lappang. Nyomozásai közben maga is egyre mélyebben belekeveredett ebbe a közegbe, és olyan információkhoz jutott, amelyek barátai, családja és a saját életét is halálos veszélybe sodorták. A jakuza, a japán maffia félmillió dollárt kínált neki, ha nem írja meg ezt a könyvet, amelynek minden szava igaz – de ő nemet mondott. A kötet japán kiadója halálos fenyegetéseket kapott, a szerző pedig hosszú ideig bújkált.

Jake Adelstein az oknyomozó újságírás legjobb hagyományait krimiszerű izgalommal, szarkasztikus elbeszélésmóddal, fekete humorral és öniróniával ötvözi. Minden mondata kaland – s e kalandok sora a modern japán társadalom képét is kirajzolja a maga ellentmondásosságával együtt: tudásalapú társadalom, felhőkarcolók, jólét, biztonság, puritanizmus, ugyanakkor mély szegénység, elnyomott bevándorlók, letagadott múlt, bűnbandák, szexuális kizsákmányolás kavalkádja.

Kihagyhatatlan könyv mindazoknak, akiket a modern Japán vagy a maffiatörténetek foglalkoztatnak, de az oknyomozó újságírás iránt érdeklődőknek is nagy hasznára válik.



Borító: 4
Sorozat: -
Eredeti cím: Tokyo Vice: An American Reporter on the Police Beat in Japan
Kedvenc karakter: -
Oldalszám: 442
Kiadó: HVG Könyvek
Kiadás: 2010

Annak idején, amikor szembetalálkoztam a könyvvel, azt gondoltam: Nekem ez a könyv kell!
Imádom Japánt és a kultúrájukat, szóval szinte kötelező volt hogy ezt a könyvet beszerezzem.
A Japán maffiáról amúgy sem olvastam még semmit, szóval igazán érdekelt hogy az író hogyan is élte meg a könyv történéseit. Viszont csalódnom kellett. Nagyot csalódtam mind a könyvben, mind az íróban. Ezért is kellett félbehagynom. Május óta küszködöm vele, és azóta rá sem pillantottam a könyvre.

A fülszöveg és a borító igazi szenzációhajhász. Úgy van feltüntetve, hogy az író milyen mélyre ereszkedik le a japán mocsokba. Nos, nekem nagyon nem tűnt annak.

 Ez egy dokumentum regény. Az író, aki abban az időben nagy szerencsével bekerült egy japán újsághoz meséli el élettörténetét. Igen, az élettörténetét. Nem azt, hogyan fenyegették meg, hogyan kellett bujkálnia.
Belátom hogy kellett ez is. Felvezetés ahhoz, ahol most tart. Viszont ez a felvezetés 436 oldalból 320 oldalt elvisz. Vagy még többet, mert én itt hagytam abba.

Nagyon érdekesen indul a könyv. Utólag belegondolva ez amolyan beetetés volt. Egyből egy szobában találjuk magunkat, ahol a maffia egyik tagja ajánlatot tesz Adelstein-nek, amiben taglalja, miért ne jelentesse meg eme könyvet.
Aztán ugrunk egy nagyot az időben, de az író a témánál marad. Bemutatja a Japán maffia felépítését, és azoknak a kasztjait.

Aki egy kicsit is jártas a japán kultúrában, azoknak ezek az információk nem mondanak újdonságot, de mégis érdekes volt olvasni.

Ezután pedig... Egy kezdő újságíró - akit ráadásul nem is japán -  pályafutását követhetjük nyomon.
Ez még érdekes is lenne. Beleláthatunk az újságírásba. Hogyan készülnek egyes cikkek, mennyi munka van vele. A munkahelyi körülményeket pedig meg sem említem.
A rendőrség és az újságírók kapcsolata is érdekes volt. Viszont! Mivel a könyv úgy van reklámozva, hogy  egy újságíró a maffia hálójában, így alig vártam hogy végre ez a szál kezdődjön, és belássak egy kicsit a maffia kulisszái mögé.
Nos, ez nem történt meg. Talán pár oldal erejéig, de ezt édeskevésnek tartom.

Mint említettem, nem lett volna gond azzal, ha Adelstein az egész könyvet annak szenteli, hogyan is kezdte a szakmát. Az esetek, amikről írnia kellett, tipikus sablon gyilkosságok voltak. Unalmas volt, hogy szinte másról sem olvasok, hogyan költi a pénzt hogy információhoz jusson.
A maffiáról akartam olvasni. De ez nem jött be. Az íróról mindent megtudunk. Olyan ez a mint Adelstein önéletrajzi regénye. Annak jó lenne. De annak, aminek szánták, annak nem.

Sokáig vártam, hátha végre megkapom azt, amiért végül is megvettem a könyvet. Nos, a 320. oldalnál feladtam. Untatott a könyv. Az író stílusával sem sikerült maradéktalanul megbarátkoznom.
Hogy miért tartottam ki eddig? Mert ha a maffiába nem is, de a hétköznapi japán ember életébe sikerült bepillantani. Na és persze abba is, amit nem igazán szeretnének reklámozni. (bugyiautomata) De ezekkel eddig is tisztában voltam. Viszont mégis jó volt erről olvasni.

Igazán csalódott vagyok, amiért a könyv nem azt hozta, amit vártam. Nem tudom, hogy az utolsó 100 oldalon mi történik. Valószínű, hogy Adelstein végre oda jut, amiről már a könyv elején szó volt. Ennek ellenére nekem már elfogyott a türelmem.

Read More

Higasino Keigo: X - A gyilkos ismeretlen

Fülszöveg:
A kamaszlányát egyedül nevelő Jaszukóhoz váratlanul betoppan erőszakos exférje. Heves vitába bonyolódnak, és a férfi végül holtan végzi. Szomszédjuk, a különc matematikus már régóta gyengéd érzelmeket táplál az asszony iránt. Felajánlja, hogy biztosítja számukra a tökéletes alibit. Az egyetlen kikötése, hogy Jaszukóék mostantól szóról-szóra kövessék az utasításait.
Mikor a tokiói rendőrség felügyelője a helyszínre érkezik, egy brutális gyilkossággal szembesül. Ám a bizonyítékok sehogyan sem állnak össze, ezért briliáns eszű fizikus barátjához fordul segítségért. Kezdetét veszi a lángelmék csatája: az egyik zseni hideg logikával igyekszik feltárni az igazságot, míg a másik heves szenvedéllyel küzd, hogy megmentse a szeretett nőt.


Borító: 4,5
Sorozat: Detective Galileo # 3
Eredeti cím: Yögisha X no kenshin
Kedvenc karakter: -
Oldalszám: 380
Kiadó:Libri
Kiadás: 2012.10.30

 

A japán írók könyveinek megvan a maga hangulata. Ezért is szoktam akkor olvasni őket, amikor úgy érzem, hogy itt az ideje.

Sajnos itt ez a hangulat elmaradt. Vártam, de sajnos semmit nem kaptam abból a tipikus hangulatból, ami ezeket a könyveket jellemzik. Sokszor inkább olyan volt a könyv hangulata, mint egy átlagos amerikai krimié. Semmi jellegzetesség nem volt a könyvben.

A történet szerint Yasuko (Jaszuko) egyedül neveli kamasz lányát, Misato-t. Pár éve elvált a férjétől, és azóta egy bento-t árusító boltban dolgozik eladóként. A volt férje időről időre felbukkan, és pénzt kér tőle. Vagy azt, hogy újra éljenek együtt. Egyik alkalommal, amikor a volt férje felbukkan és ismét az a szándéka hogy meggyőzze a nőt, hogy éljenek együtt, Misato-ban valami elszakad, és egy vázával jól fejbe veri a férfit. A férfi nem hal bele, ám iszonyat dühös. Rátámad a a lányra, ám Yasuko ezt nem hagyja. A kotacu zsinórjával próbálja megfojtani a férfit, ám a férfi nem hagyja magát. Misato hogy segítsen az anyjának próbálja a férfi kezét lefogni, hogy az anyja sikerrel járjon. Végül a férfit megölik. Yasuko nem tudja hogy mit tegyen. Végső elkeseredésében úgy dönt, hogy feladja magát a rendőrségen. Ekkor kopok be hozzájuk a szomszéd matematika tanár, Ishigami. A férfi úgy tűnik mindent tud, és úgy dönt, segít Yasuko-nak. Cserébe nem kér semmit, csak annyit, hogy a két nő kövesse az utasításait, és mindent tegyenek úgy, ahogy ő mondd. Akkor megússzák a gyilkosságot.

Ishigami egyből a kezébe veszi az irányítást. Kitalálja az alibit a két nőnek, eltünteti a holttestet, és felkészíti a két nőt a rendőrségre. Ishigami az egyik legjobb elme, és a logika valamint a matematika az élete. Igen ám, de arra nem számított, hogy egy másik zseni is felbukkan, hogy segítsen a rendőrségnek....

Mint említettem a könyv hangulatának köze sincs Japánhoz. Egyedül a szereplők viselkedése utalt arra, hogy hol is játszódik a történet.

A fülszöveget olvasva nekem teljesen olyan érzésem volt, mintha valami újragyártott a Death Note-ot olvasnék. Vagyis ezt hittem. De hamar rá kellett jönnöm, hogy semmi köze egymáshoz a kettőnek.

A könyv stílusát egy kicsit szoknom kellett. Sokszor olyan érzésem volt, hogy szinte gyerekesek a párbeszédek. A rendőrség tagjai majdnemhogy inkompetensek. Szinte bukdácsol az ügy, alig halad előre. Viszont a szereplők jelleme változik, ahogy a helyzet is. Nehéz eldönteni hogy ki a "hős" és ki az "áldozat".

Kezdetben ez egyszerű volt. Misato és Yasuko megölték a nő volt férjét. Ishigami segít nekik eltüntetni a bizonyítékot. Jött a rendőrség, és nyomozni kezdett a férfi ügyében.

Viszont ahogy haladt a történet a karakterek a változás útjára léptek, és már az olvasó sem tudta eldönteni, hogy kinek mi volt a szerepe. 

A fülszövegben említett "két zseni csatározása" sem olyan lett, amilyennek elképzeltem. Köszönhető ez annak, hogy valóban azt hittem hogy Yagami Light vs L párharcról olvashatok.

A zsenik sem olyan zseniálisak. Egy átlagos ember logikájával vannak megáldva. Az olvasó hamar rájön, hogy mi fog történni, bár egy két meglepetés érheti.

A könyv inkább Ishigami-ra koncentrál. Mit, és miért tesz. Mi a valódi indoka? Mi a következő lépése? Hogyan bírkózik meg a változással, ami a tervébe csúszott? Valójában miért is segít Yasuko-nak?

Erre mind sor kerül, bár inkább a könyv utolsó oldalain. A könyv elején már nyilvánvaló az indok. Ishigami szerelmes a nőbe. De ennyi elég ahhoz, hogy ennyi áldozatot hozzon miatta? Főleg úgy, hogy a nő nem is viszonozza az érzéseit.

Ishigami mindent eltervezett. Eltüntette a holtestet, és felkészült mindenre. Viszont arra nem, hogy egy régi iskolatársa is felbukkan, és elkezd nyomozni az ügyben. 

Itt kezd szétesni a sztori. Vagyis csak ezt hisszük. Ishigami olyan jól eltervezett mindent, hogy amikor azt hisszük hogy lebuknak, kiderül hogy a férfi ezt is beleszámolta a képletbe. Azt viszont nem, amit Yasuko tesz az utolsó oldalakon.

Hihetetlen, de egyik szereplő sem került hozzám közel. Egyiket sem kedveltem meg, egyiket sem utáltam meg. Vártam hogy hátha megkedvelek valakit, de ez nem sikerült. Talán Yukawa az egyetlen aki egy kis szimpátiát kicsikart belőlem, de nekem ez édes kevés.

Yasuko-val túl sok mindent nem tudtam kezdeni. Egy jellemtelen nő, aki dolgozik, és a lányát neveli. És rábízta az életét a szomszédjára, hogy az végezze el a piszkos munkát helyette. A későbbiekben persze fellázad egy kicsit. Megelégeli a helyzetét. Főként azért, mert veszélyben érzi a "szabadságát". Találkozgat egy volt férfiismerősével, de fél, nehogy Ishigami rájöjjön mert akkor ki tudja mi történne.

Misato aki véleményem szerint a valódi tettes, a lavina elindítója, szinte nem is szerepel a könyvben. Megtörténik a bűntény, és az író olyan szinten kivonja a cselekményből, hogy fel sem bukkan.

Ishigami egy másik történet. A logika az élete, és a matematikán kívül nem érdekli más. Persze Yasuko-t kivéve. Magára vállalja ezt a terhet,  bár nem kéne. Ő csatázik a két nő helyett. Ezt sem kéne tennie.

Ahogy halad a történet bepillanthatunk a gondolataiba, de így sem igazán ismerjük meg.

Sokszor az író is félrevezet. Másnak állítja be Ishigamit-t, mint ami, de a végén kiderül hogy a férfi igazán tiszta szívű, és inkább hálából segített a két nőnek. Bár a hideg logikájának köszönhetően néha olyan érzésem volt, mintha egy kialakuló pszichopata lenne.

Yukawa a maga tudós stílusával néha mosolyt csalt az arcomra. A logikája neki is inkább az átlagembereké volt mint egy zsenié, de néha igencsak meglepett. Nem értettem ezt a nagy barátságot amit Ishigami felé érez, hiszen 20 éve nem igazán látták egymást.

A könyv egyik legfontosabb "mondanivalója" hogy mire vagyunk képesek azért, aki számunkra fontos. Ishigami mit tett, hogy segítsen Yasuko-n. És Yasuko mit tett amikor megtudta, hogy a férfi igazából mit tett, hogy segítsen rajtuk.

Yasuko reakciója arra, hogy mit tett valójában Ishigami értük nem lepett meg. Bár így Ishigami áldozata felesleges volt. Igazán megértettem őt, amikor a könyv végén a haját tépve üvöltött. Ki ne tette volna ezt? Bár az alapkérdés még mindig ugyan az. Yasuko hogyan mehetett bele, hogy egy idegen - a szomszédja - segítsen neki a gyilkosság eltusolásában?

A könyv végét az író gyorsan lezárta. Túl gyorsan. Nem tudjuk meg, hogy Yasuko hogyan jutott arra a döntésre. Nem tudjuk meg, mi történt Misato-val, aki öngyilkossági kísérletet követett el. Mi vitte rá?

És végül. Mi lesz Yasuko-val, valamit Ishigami-val?

A könyv tartogat egy két meglepetést, de semmi több. Szinte csak laposakat pislogva olvastam a könyvet, mert nem igazán fogott meg sem a történet, sem a karakterek. Persze a végkifejlet tartogat pár olyan dolgot amitől az olvasó sem tudja hogy mit érezzen, de általánosságban nem kell egy eseménydús krimire számítani.

Read More

Natsuo Kirino - Kín

Fülszöveg:
Kirino többszörös díjnyertes regénye egy csendes tokiói kertvárosban elkövetett gyilkossággal kezdődik. Jamamoto, a kisgyermekes anya, aki éjszakai műszakban dolgozik egy gyárban, megfojtja erőszakoskodó férjét, majd kolléganőitől kér segítséget, hogy megszabaduljon a holttesttől, és eltüntesse a gyilkosság nyomait. Az intelligens és hidegvérű Maszako veszi a kezébe az irányítást, de hamar rájön, hogy ez a gyilkosság csupán a kezdete egy félelmetes útnak, amely a japán társadalom legsötétebb bugyraiba vezet…
Kirino regénye egyszerre irodalmi remekmű, mely megindítóan idézi fel a japán társadalomban alávetett szerepre kárhoztatott nőket és a velük szemben támasztott elvárásokat, ugyanakkor oly sötét, oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet. Nincs az a véres amerikai nagyvárosi erőszaktörténet, amely fölvehetné a versenyt a Kín iszonyatával.
„Felejtsük el a virágrendezést meg a gésákat… A Kín izgalmas bepillantást nyújt a japán alvilág könyörtelen mindennapjaiba, miközben szétzúzza a japán nőkről alkotott sztereotípiákat.”
Kirino Natsuo 1951-ben született, saját hazájában gyorsan hírnevet szerzett, mint zseniális krimiíró, akinek munkái messze túlmutatnak a szokványos bűnügyi regényeken. Ezt a tényt támasztja alá, hogy nemcsak a Japán Bűnügyiregény-írók Nagydíját nyerte el – 1998-ban a Kínnal –, hanem a rákövetkező évben az ország egyik legrangosabb irodalmi kitüntetését, a Naoki-díjat is a Hamvas arc című regényével.

Nagyon nehezen tudok erről a könyvről bármit is írni. Szeretem Japánt, szeretem a kultúrájukat, szeretem a mangáikat illetve az animéiket, szeretem a könyveiket. De! Míg a mangák humorosak, romantikusak, és kikapcsolnak, addig a könyvek… Kell hozzájuk egy olyan lelki állapot, amivel elfogadod, hogy ezek nem egy tipikus amerikai könyvek.

Más a felfogásuk, másképpen látják a dolgokat. Ezért is porosodott már több mint fél éve a polcomon a könyv. Nem volt meg hozzá az az állapot, ami kellett. De tegnap előtt úgy éreztem, hogy most jött el az a pillanat, hogy nekikezdjek.

Amint kinyitottam a könyvet, tudtam, hogy nem lesz happy end, valami olyat fogok olvasni, amit még eddig nem. Amint elkezdtem olvasni, nem létezett Kirino Natsuo. El is feledkeztem róla. Olyan volt, mintha egy filmet néznék. Magam előtt láttam minden egyes szereplőt, helységet, jelenetet, gyilkosságot. Alapjáraton nem vagyok egy vizuális típus. Már ami az olvasást illeti. Ezért is döbbentett meg, hogy most szinte láttam, hogy mi történt.

„ Kirino regénye (...) megindítóan idézi fel a japán társadalomban alávetett szerepre kárhoztatott nőket és a velük szemben támasztott elvárásokat, ugyanakkor oly sötét, oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet. ”

A fülszöveg nagyon jól festi le, a japán nők, szerepét. De nem csak az övéket. Az egész társadalmukat. Az udvariasságot, amit megkövetelnek, a csendes tűrést és az érzelmeket, amit elrejtenek, az indulatot, amit nem mutatnak ki. Ez hozzájárul ahhoz, hogy olyanok legyenek, mint ez a négy nő. A ki nem mondott szavak olyan dolgokhoz vezetnek, amik még a szereplőket is megdöbbentik.

A könyv minden oldalán ott a belső feszültség, ott az udvarias mondatok mögé rejtett szavak.

Ez az első könyv, amin nagyon sokáig fogok még gondolkodni, és fogom magamban elemezni.

Egy tipikus mintafeleséggel kezdődik minden, és ami azután következik… Út a pokolba. Akár a személyre szabottba, akár a „közösbe”.

Yayoi tényleg egy mintafeleség. Tűr és tűr, meghunyászkodik, gyereket nevel és dolgozik. A férje elhidegült tőle, és Yayoi csak tűr. Egy apró mondat, és a nőből kirobban az évek alatt felgyülemlett düh, és oda vezet, hogy… Megfolytja a férjét egy nadrágszíjjal. Mi következik ezután? Hívja az egyik munkatársát, Masako-t. A nő a központi figura, ő a vezetője ennek a kis brancsnak. Ő az ész, ő a higgadtság.  És olyan dolgok veszik kezdetét, amik számomra megdöbbentőek voltak.

Be kell vallanom, hogy életemben először undorodtam minden egyes szereplőtől. (Kivéve Kazuo-tól, de azt majd később.) Először próbáltam szimpatizálni mindenkivel, de rájöttem, hogy ezek mind beteg emberek tele önzőséggel, kapzsisággal, vagy… őrülettel.

Yayoi-nak volt a „legkönnyebb dolga”. Megölte a férjét, előadta a szomorú özvegyet. De nem sokáig, ami gyanút keltett. Undorodtam tőle. Ahogy haladt a könyv, úgy került felszínre a valódi énje. Egy kis szerencsétlen, tudatlan, meghunyászkodó nyámnyila nőszemély.

Kuniko – a négyes egyik tagja – még undorítóbb. Nincs tisztában önmagával, állandóan költekezik, de nincs pénze és annyi adósság van a nyakán, hogy soha életében nem fizeti ki. A pénzért bármire hajlandó. Feldarabolni egy holtestet, vagy egy „zs” kategóriás uzsorásnak bevallani mindent, csak hogy mentse magát.

Yoshie-val sokáig szimpatizáltam, hiszen ő volt a legnehezebb helyzetben. Se pénze, se célja, ápolja az anyósát, ott a lánya, később az unokája és még sorolhatnám. Neki tényleg problémái voltam, de őtőle is ugyanúgy rosszul voltam, mint a többiektől. Pénzért bármit megtett. És saját magát győzködve elhitette magával, hogy egy holttest feldarabolása nem is bűn.

„– Folyton arra gondolok – szólt közbe elérzékenyülve Yoshie –, hogy az az ember még örülhet is, amiért így bántunk vele. Tudjátok, amikor arról olvastam, hogy földarabolnak holttesteket, borzasztónak találtam a dolgot, pedig ugye, hogy valójában nem is az? Ha valakit ilyen szépen, teljesen szétszednek, az már szinte olyan, mintha megadnák neki a végtisztességet.”

Masako… Egy rejtély. A legjobban ez az idézet írja le a nőt:

„- Jajj Masako! – esett pánikba az asszony. – Mi folyik itt? Miért történik ez velünk?

- Szerintem azt mondhatjuk, hogy fölébresztettünk egy szörnyeteget.”

Végiggondolva mind a négy nőből egy szörnyeteg lett. De Masako… A három nőnek megvolt az indítéka. Yoyoi-nál a düh, és a gyűlölet. Kuniko-nál a kapzsiság. Yoshie pedig a kilátástalan helyzetéből menekült. De Masako? Neki semmi ilyesmivel nem kellett szembenéznie. Az évek során elszigetelte magát a családjától, és azok is tőle. Magányos volt, kellett egy elfoglaltság. Egy érzelemmentes, higgadt nőből a könyv végére egy pszichopata lett, akit megkeresett és megtalált egy másik pszichopata.

Elég lett volna az első gyilkosság. De Masako-t valami beszippantotta, és üzletet csinált belőle Yoshie-val. Érdekes, megdöbbentő és megrázó volt, hogy milyen tárgyilagosan beszélnek a csonkításról, a belsőségekről, a vérről. Az egész test eltűntetéséről.

A rendőrséget sikerült átverni, de mást nem… Innen indul tovább a négy nő története. A könyv elején barátok voltak. Ahogy haladt a történet, úgy váltak idegenné, és hidegültek el egymástól. Felszínre került a valós személyiségük. A könyv végén, amikor Masako és Yoshie elköszöntek egymástól teljesen ledöbbentem, mert annyi hangzott el, hogy Viszlát. Ennyi lenne? Amit tettek azok után csak ennyi?

Akármennyire is undorodtam tőlük, egyszerűen nem tudtam abbahagyni az olvasást. Ahogy a fülszöveg is írja, „oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet.” Amikor letettem a könyvet, zsongott a fejem.(És fájt is. De az a kiadónak köszönhető, mert olyan mini betűmérettel nyomtatták a könyvet, hogy lassan már nagyító kell hozzá.)

Mi késztette ezeket a nőket erre? Mit tudtak volna még megtenni?

Több szemszögből olvashattam a könyvet, és nem csak a négy nő gondolataiba pillanthattam be.

Satake-t eleinte nem tudtam hová tenni. De ahogy olvastam a gondolatait, nyilvánvalóvá vált, hogy még egy beteg ember bukkant fel. Egy pszichopata gyilkos, aki eleinte a valóságban él, de végül a képzelete beszippantja.

Nem tudtam, hogy mi lesz a könyv végén. Megmenekül mindenki? Börtönbe kerülnek? De Satake gondoskodott mindenről. Kuniko-t egy percig sem sajnáltam, csakúgy, mint Yoyoi-t. Yoshie-val nem igazán tudtam mit kezdeni. Hová ment? Mert nyilvánvaló, hogy felgyújtotta a saját házát, benne az anyósával.  Masako pedig… Izgultam érte, főleg, amikor Satake elkapta, és… Igazából még mindig meg vagyok döbbenve azon a tárgyilagosságon és racionalitáson, amit ő mutatott. Egyértelműen beteg, és nem igazán vagyok kibékülve a végkifejlettel.

Az egyetlen szereplő, aki szimpátiát ébresztett bennem, az Kazuo volt. Ő került ki legjobban ebből, és ő az egyetlen pozitív karaktere a könyvnek.

Megdöbbentő, véres, brutális de mégis hihető. A könyv megmutatja, mi rejtőzik az elnyomott érzelmek mögött, milyen korlátokat tud lerombolni egy elme. Örülök, hogy elolvastam, de sokáig fogok még merengeni a történeten. És a húsra sem fogok egy ideig ránézni, bár amúgy sem vagyok egy húsevő típus.

Értékelés: 4

Borító: 5

Sorozat: -

Kedvenc karakter: -

Oldalszám: 414

Kiadó: Kelly

Kiadás dátuma: 2009 

Read More

Yazawa Ai - Nana Vol.3

Fülszöveg:

Oosaki Nana számára lassan összejönni látszanak a dolgok – van már gitárosa és dobosa, és egy egy ügyes basszert is találtak. A Black Stones újra összeállt, és úgy tűnik, ezúttal nagyon ott vannak a szeren.
Komatsu Nana eközben régi ellenlábasával, az ördöggel viaskodik – a munkája bedőlni látszik, és Shoujival sem minden oké.



A hajnalig tartó zenélésnek meglett a következménye. A szomszédok tombolnak, és hála a belőtt hajú, és rikító sminkű Yamada kisasszonynak, Hachi kalkulálni kezd.

Ha pár szóval kellene jellemeznem ezt a részt akkor azt mondanám: drámai, szomorú, humoros, bulis és fiatalos.

Azt vettem észre így a harmadik kötet olvasása után, hogy mindegyik kötetet átlengi valamiféle szomorúság. Alig észrevehető, de mégis…

Nana és Hachi nagyon egymásra találtak, ami lehet hogy fura így elsőre, de akinek volt/van legjobb barátnője, az tudja, hogy az ilyesmi gyorsan jön, és olyan, mintha ezer éve ismerné az ember a  másikat. A két lánnyal sincs másképp, hiába Nana alig árul el magáról valamit.

Nobu felbukkanásával beindul a gépezet, és Hachi szent céljának tűzte ki, hogy a maradék tagokat felkutassa. Már a kötet elején felbukkan Shin, aki egy imádni való karakter. Személy szerint én imádom.

Hachi-val még most sem vagyok kibékülve. Amikor az anime-t néztem, ott körülbelül akkor kezdtünk rossz viszonyba lenni, amikor Takumi felbukkant. Itt viszont, már kezdem érezni, hogy Hachi soha nem lesz a kedvencem. Sőt, egyre jobban kezd idegesíteni. Tipikus idealista. És egyben nagyon önző is. Shouji-val a kapcsolata sem a régi. És itt mutatkozik meg a legjobban, hogy minden kapcsolat két emberen múlik. Shouji alig kapott szerepet ebben a  részben, és ha mégis felbukkant, akkor Sachiko oldalán. Valamilyen szinten haragszom is ezért Shouji-ra, de inkább Hachi az, aki hibás. Nem foglalkozott a fiúval, és ha mégis kereste, akkor is csak panaszkodott neki, és Nana-ról beszélt.

Persze Shouji sem egy szent, mert két lányt szédített, és nem volt bátorsága Hachi elé állni. Sachiko is hibás, mert tudta, hogy a srác foglalt, és mégis… Szóval mind a hárman hibásak.

Hachi-val még az a bajom, azon kívül, hogy mennyire önző, hogy állandóan költekezik, és a pénz után rohangál. Semmi sem jó neki, már ami a munkát illeti.

Junko-val sem nagyon tudok mit kezdeni. Ő Svájc Hachi és Shouji között, de ha Shouji-val el tudott beszélgetni, akkor jó barátnőhöz méltóan Hachi-val is beszélnie kellett volna, és nem letagadni mindent. Kyousuke-t itt meglepően kedveltem.

És végre Yasu is beállít a lányokhoz, és végre összeállt a banda.

És a kötet vége? Szomorú, mert Hachi érzi, hogy valami nincs rendben… 

Értékelés: 5

Borító: 4

Sorozat: Nana # 3

Kedvenc karakter: Nana, Nobu, Shin

Oldalszám: 190

Kiadó: Mangafan

Kiadás dátuma: 2008 

Read More