Sherrilyn Kenyon - Unleash the Night

Fülszöveg:

„It's a predator eat predator world for the Were-Hunters. Danger haunts any given day. There is no one to trust. No one to love. Not if they want to live…”
An orphan with no clan that will claim him, Wren Tigarian grew to adulthood under the close scrutiny and mistrust of those around him. A forbidden blend of two animals–snow leopard and white tiger–Wren has never listened to anyone when there was something he wanted. Now he wants Marguerite.
Marguerite D'Aubert Goudeau is the daughter of a prominent U.S. Senator who hates the socialite life she's forced to live. Like her mother before her, she has strong Cajun roots that her father doesn't understand. Still, she has no choice but to try and conform to a world where she feels like an outsider. But the world of rich and powerful humans is never to meet the world of the Were-Hunters who exist side by side with them, unseen, unknown, undetected. To break this law is to call down a wrath of the highest order.
In order to have Marguerite, Wren must fight not just the humans who will never accept his animal nature, but the Were-Hunters who want him dead for endangering their world. It's a race against time and magic without boundary that could cost Marguerite and Wren not just their lives, but their very souls…

Jó ideje nem volt semmiféle életjel a blogon, ezért úgy döntöttem, hogy egyszerre két bejegyzést osztok meg veletek.

Szóval.. Kenyon… Aki egy csöppet is ismer, az tudja, hogy oda-meg vissza vagyok Kenyon könyveiért. Egy ideje hanyagoltam a könyveit, de most újra fellángolt bennem a fanatikus rajongó, szóval számíthattok jó pár Kenyon bejegyzésre.

A könyvről… Hol is kezdjem? A magyar kiadás eléggé megcsappant, de a rajongói szívem talál módot arra, hogy elolvassam ezeket a könyveket. Először is. Kezdjük Wren-nel. Lehet, hogy valaki azt se tudja ki ő, de aki csak egy kicsit is szereti Kenyon-t, annak nem okoz gondot rájönni, hogy Wren kicsoda. Igazából nem is nagyon értem, miért írt róla könyvet Kenyon. Mármint abból a szempontból, hogy nem igazán kapott eddig szerepet. Csak kétszer, de akkor sem többet pár mondatnál.

A két nő [Pszyché és Sunshine] odasétált egy biliárdasztalhoz, ahol egy Nick Gautier nevű fickó játszott Wrennel, a kisegítő fiúval. Wren csendes, szégyenlős típus volt, az aurája is elárulta, hogy a legszívesebben láthatatlan lenne.

De mégis, volt benne valami veszélyes. Mintha örömmel megküzdött volna bárkivel, aki elég bolond ahhoz, hogy megzavarja befelé forduló magányát.

Hosszú, sötétszőke haját rasztaszerű frizurában viselte. Világosszürke szeme már-már színtelennek tűnt.

~ Végzetes ölelés

Szóval akkor Wren-ről. Én már a Végzetes ölelésben szimpatizáltam vele, pár mondat ide vagy oda. Boldog mosollyal az arcomon kezdtem neki a könyvnek, de a végén nem a megszokott vigyorgással „csuktam” be a könyvet, hanem szemöldökráncolással. De erről később.

Ha még csak Vane kötetéig jutottál, és utána olvasod ezt, az sem baj. Jó pár spoiler-t lelősz, de… Kit érdekel? Én hál’Istennek olvastam Tabitha és Valerius kötetét, és csak ajánlani tudom. Nemsokára nálunk is megjelenik az ő kötetük. De ne tévesszen meg senkit a pornó cím és borító. Az egy fantasztikus könyv, az eddigiektől jóval sötétebb, és ott aztán történnek olyan dolgok…Na de vissza Wren-hez.

A Sanctuary-ban dolgozik, kicsit agresszív, hallgatag, és… Semmit sem lehet tudni róla. A kötet folyamán a szívemhez nőtt, bár nem annyira, mint a többiek. De Wulf-ot még is így megelőzi. Wren egy katagaria tigard.(Hóleopárd és fehér tigris). Fajtája utolsó képviselője, és nem igazán foglalkozik vele senki. Lévén, hogy most a Were Hunter-ekről van szó, a kedvenc Dark Hunter-eim színre sem lépnek. Ami… Cseppet sem tetszett. De! Kaptunk helyettük sok Vane-t, Fury-t, Dante-t és… Savitar-t! És persze ott van a Peltier család is. Szóval, igazi csemege. De nekem mégis hiányzott Ash, Zarek… Úgy mindenki. (Na jó Julian azért felbukkant, de ez édes kevés.)

Baby Wren.. Hát nem édes?

Wren ellentétben a többi kötet főszereplőivel, akik mind olyan… Alfa hím típusok, ő inkább csendes és meghúzódik. És mindenről tud, még arról is, amit mások észre sem vesznek. A kötet folyamán viszont a változás útjára lépett, és öröm volt olvasni, mennyire megnyílt, és a végén… Ő is beállt az alfa hímek közé.

Maggie szimpatikus volt. De semmi több. Ami a legjobban tetszett benne, hogy nem akadt ki, amikor megtudta, hogy Wren micsoda. Üdítő változatosság volt, hogy nem a tagadás volt az első, ami az eszébe jutott. Bár nem is értem. New Orleans… A természetfeletti melegágya. Olyan nehéz ott bármit is elhinni?

Na de mindegy. A kötet bővelkedik akcióban és humorban. Sok régi szereplő is feltűnik, és Vane bebizonyította, hogy érdemes arra, hogy a kedvenceim között szerepeljen. Aimee is egyre jobban közelít a kedvenc női karakter listáján az élbolyba. Mama Lo viszont… Hm. Eddig úgy ahogy megkedveltem, de most…

Ami viszont nem tetszett… Az egész kötetben azt vártam a legjobban, hogy mikor kerül a Jel Wren és Maggie kezére. Az utolsó oldalaknál már úgy voltam vele, hogy oké, nincs. Ennyi. Erre Savitar átadta egy „barátja” ajándékaként ezt a bizonyos Jelet. Erre cseppet elhúztam a számat. Ha eddig nem volt, akkor már ne is legyen. Ez olyan muszáj megoldás volt Kenyon-tól. Mint fentebb említettem, hiába imádom a Were Hunter-eket, tényleg örültem volna, ha legalább Ash betoppan, vagy valami.

Na és a könyv vége? Nem igazán értettem, hogy akkor Aristotle-val mi történt, és ez zavar. Többször elolvastam, de… Zavaros nekem ez az egész. Ha már itt tartunk. Aristotle-t nagyon megkedveltem, bár amikor Maggie-vel az történt, szimplán felkiáltottam, hogy mi van? Ez most hogy? Ilyen nincs! De végül csak meg lett ez is magyarázva. De cseppet sem tetszik. Maggie túl hirtelen tanulta meg az erejét kordában tartani. Egyáltalán, miért volt rá szükség?

Mindegy. Lényegében, szerettem olvasni ezt a kötetet, kedvet kaptam Dante novelláját újra elolvasni.

Jó párszor sikerült hangosan felnevetnem a könyv olvasása során, és alig várom, hogy olvassam a folytatást.

(Ha jók a számításaim, magyarul, 2015-ben fog nálunk megjelenni a kötet, bár remélem hogy nincs igazam, és lesz az 2014 is.)

  

Értékelés: 4,5

Borító: 4

Sorozat: Dark Hunter #9; Were Hunter # 3

Kedvenc karakter: Dante, Vane, Savitar, Fury, Aimee, Wren

Oldalszám: 378

Kiadó: St Martin's Press

Kiadás dátuma: 2006

Read More

Joss Stirling: Lélektársak - Sky

Fülszöveg:

Sky egy kicsit zárkózott, szorongó tizenhat éves lány, aki túlságosan jól tudja, milyen érzés kívülállónak, idegennek lenni valahol. Mikor Londonból Coloradóba költözik kissé különc nevelőszüleivel, megtapasztalja milyen egy tipikus amerikai középiskola, és milyen egy nem tipikus fiú. Zed Benedict jóképű, tehetséges, minden lány álma, csak épp sötét titkok veszik körül.
Aztán Sky egy hangot hall a fejében… Az Ő hangját. És Zed is hallja, érti az ő válaszait, amiket még ki sem mondott. Mi ez az egész? Kik a savantok, és létezik olyan, hogy lélektárs? Sky hiszi is, nem is, amíg mélyen belül fel nem éled benne egy képesség, amitől már rég meg akart szabadulni. Valami, amitől egész életében félt…
A múltjában árnyak üldözik, és a jövőjét gonosz erők fenyegetik, Skynak pedig szembe kell néznie a sötéttel, még ha ez azt is jelenti, hogy le kell mondjon arról, amit a szíve diktál…
Természetfeletti képességek, szövevényes összeesküvés és két kamasz szerelme – a trilógia első része, a világsiker után, végre magyarul is!


Hónapokkal ezelőtt felfigyeltem a könyvre, de mindig csak halogattam mind a megvásárlását, mind az olvasását. Volt egy megérzésem, hogy nem bánom meg, ha elolvasom, de még így is, sok más könyvet vettem ehelyett.
Pár hete viszont, ismét visszatért az érzés, hogy nekem most kell olvasom. Nos, múlt héten úgy döntöttem, egye fene, olvassuk el. Már csak azért is, mert pont ma jelent meg a sorozat folytatása, és ez plusz löketet adott.
Jót tett most nekem ez a könyv, mert az előző olvasmányom egy kicsit megviselt, és jó volt most egy lightosabb könyvbe belefeledkezni. Be kell vallanom, kicsit csalódott vagyok, mert jobbra számítottam. Szót se róla, így is nagyon tetszett, de mégis...
Pár oldal elolvasása után olyan érzésem volt, mintha egy Twilight utánzatot olvasnék. Nem igazán győzött meg Sky, hogy kedvelni fogom. Az a sok marhaság, ami a fejében lejátszódott... Azt gondoltam, ne már, még egy idióta YA főhősnő, akinek tévképzetei vannak. Ez a sok "szuperhős" dolog nem igazán segített abban, hogy megkedveljem. Sőt, így a könyv elolvasása után sem vagyok jobb véleménnyel róla. Nem értem, hogy miért kell majdnem minden YA főhősnőnek ilyen majdnemhogy idiótának lennie. Jó oké, Sky nem volt olyan buta, de sokszor csak bosszankodtam azon, hogy mit, és miért tesz. De az mellette szól, hogy a könyv 80 %-át pár óra alatt elolvastam.
Többször felmerült bennem, hogy miért nem lehet végre egy olyan főhősnőt  kreálni, aki nem egyből azzal jön, hogy " biztos hallucinálok, ilyen nincs" stb... Látja a "színeket", szóval azt vártam tőle, hogy nyitott lesz, és nem egyből a tagadás lesz az első, ami az eszébe jut.
Zed pár pillanat alatt levett a lábamról, pedig róla is más elképzeléseim voltam. Azt hittem, egy újabb rossz fiú típus, de közben meg... Igen csak távol áll tőle ez a szerepkör. Nagyon tetszett a humora, sokszor felnevettem olvasás közben. A könyv elején kicsit olyan... megszállott volt Sky-al kapcsolatban, de ezt hál' Istennek hamar levetkőzte.
Tetszett az enyhe fantasy szál, de azért jó lett volna, ha az írónő szán időt  rá, hogy elmagyarázza, kik is tulajdonképpen a savantok, milyen képességeik vannak, honnan erednek... Tudjátok, a szokásos. Stirling viszont csak közölte, hogy vannak savantok, van pár képességük, és ennyi. Remélem, a következő részben azért több háttérinfót kapunk.
A könyvbe kellett valami más cselekményszál is, és szerintem Stirling ezt elég jól megoldotta. A negatív szereplők tényleg gonoszak voltak, elhittem, hogy képesek bármire. De ismét csak Sky szerencsétlenkedésének köszönhetően kicsit húztam a számat ennél a vonalnál is. Volt pár olyan rész, ami kicsit zavaros lett, de összességében elégedett vagyok.
Azon viszont morogtam, hogy Sky kétszer is elköveti ugyan azt a hibát...Nem szeretem az ilyen YA könyveket, ahol a hősnő ennyire...Nem is tudom. Értetlen.
A Benedict család hamar megkedveltette magát velem. Főleg, a konyhás jelenettel. Picit soknak éreztem ezt a hét fiút, plusz a szüleiket a különböző képességeikkel. Sokszor nem tudtam hová tenni, hogy akkor tulajdonképpen kinek milyen képessége van. Victor abszolút kedvenc, remélem, neki is olvashatom a történetét.
Visszaolvasva az értékelésem olyan érzésem van, mintha csak ócsárolnám a könyvet. Pedig erről szó sincs. Tényleg nagyon szerettem olvasni, alig bírtam letenni. Stirling stílusa gördülékeny, egyből magával ragad a történet. A szereplők szerethetőek - evidens hogy Sky nem annyira - a történet érdekes. Tökéletes kikapcsolódást nyújt a könyv. És, ha még nem írtam volna, minden fejezet elején gyönyörű indás motívumok fedezhetőek fel, amit én személy szerint imádtam. Egy szó, mint száz, nem tökéletes a könyv, de kikapcsol és szórakoztat ami nálam már elegendő indok ahhoz, hogy a következő kötetet minél hamarabb olvashassam.

Értékelés: 4

Borító: 5

Sorozat: Lélektársak # 1

Kedvenc karakter: Victor, Zed

Oldalszám: 352

Kiadó: Manó Könyvek

Kiadás dátuma: 2012 

Read More

Natsuo Kirino - Kín

Fülszöveg:
Kirino többszörös díjnyertes regénye egy csendes tokiói kertvárosban elkövetett gyilkossággal kezdődik. Jamamoto, a kisgyermekes anya, aki éjszakai műszakban dolgozik egy gyárban, megfojtja erőszakoskodó férjét, majd kolléganőitől kér segítséget, hogy megszabaduljon a holttesttől, és eltüntesse a gyilkosság nyomait. Az intelligens és hidegvérű Maszako veszi a kezébe az irányítást, de hamar rájön, hogy ez a gyilkosság csupán a kezdete egy félelmetes útnak, amely a japán társadalom legsötétebb bugyraiba vezet…
Kirino regénye egyszerre irodalmi remekmű, mely megindítóan idézi fel a japán társadalomban alávetett szerepre kárhoztatott nőket és a velük szemben támasztott elvárásokat, ugyanakkor oly sötét, oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet. Nincs az a véres amerikai nagyvárosi erőszaktörténet, amely fölvehetné a versenyt a Kín iszonyatával.
„Felejtsük el a virágrendezést meg a gésákat… A Kín izgalmas bepillantást nyújt a japán alvilág könyörtelen mindennapjaiba, miközben szétzúzza a japán nőkről alkotott sztereotípiákat.”
Kirino Natsuo 1951-ben született, saját hazájában gyorsan hírnevet szerzett, mint zseniális krimiíró, akinek munkái messze túlmutatnak a szokványos bűnügyi regényeken. Ezt a tényt támasztja alá, hogy nemcsak a Japán Bűnügyiregény-írók Nagydíját nyerte el – 1998-ban a Kínnal –, hanem a rákövetkező évben az ország egyik legrangosabb irodalmi kitüntetését, a Naoki-díjat is a Hamvas arc című regényével.

Nagyon nehezen tudok erről a könyvről bármit is írni. Szeretem Japánt, szeretem a kultúrájukat, szeretem a mangáikat illetve az animéiket, szeretem a könyveiket. De! Míg a mangák humorosak, romantikusak, és kikapcsolnak, addig a könyvek… Kell hozzájuk egy olyan lelki állapot, amivel elfogadod, hogy ezek nem egy tipikus amerikai könyvek.

Más a felfogásuk, másképpen látják a dolgokat. Ezért is porosodott már több mint fél éve a polcomon a könyv. Nem volt meg hozzá az az állapot, ami kellett. De tegnap előtt úgy éreztem, hogy most jött el az a pillanat, hogy nekikezdjek.

Amint kinyitottam a könyvet, tudtam, hogy nem lesz happy end, valami olyat fogok olvasni, amit még eddig nem. Amint elkezdtem olvasni, nem létezett Kirino Natsuo. El is feledkeztem róla. Olyan volt, mintha egy filmet néznék. Magam előtt láttam minden egyes szereplőt, helységet, jelenetet, gyilkosságot. Alapjáraton nem vagyok egy vizuális típus. Már ami az olvasást illeti. Ezért is döbbentett meg, hogy most szinte láttam, hogy mi történt.

„ Kirino regénye (...) megindítóan idézi fel a japán társadalomban alávetett szerepre kárhoztatott nőket és a velük szemben támasztott elvárásokat, ugyanakkor oly sötét, oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet. ”

A fülszöveg nagyon jól festi le, a japán nők, szerepét. De nem csak az övéket. Az egész társadalmukat. Az udvariasságot, amit megkövetelnek, a csendes tűrést és az érzelmeket, amit elrejtenek, az indulatot, amit nem mutatnak ki. Ez hozzájárul ahhoz, hogy olyanok legyenek, mint ez a négy nő. A ki nem mondott szavak olyan dolgokhoz vezetnek, amik még a szereplőket is megdöbbentik.

A könyv minden oldalán ott a belső feszültség, ott az udvarias mondatok mögé rejtett szavak.

Ez az első könyv, amin nagyon sokáig fogok még gondolkodni, és fogom magamban elemezni.

Egy tipikus mintafeleséggel kezdődik minden, és ami azután következik… Út a pokolba. Akár a személyre szabottba, akár a „közösbe”.

Yayoi tényleg egy mintafeleség. Tűr és tűr, meghunyászkodik, gyereket nevel és dolgozik. A férje elhidegült tőle, és Yayoi csak tűr. Egy apró mondat, és a nőből kirobban az évek alatt felgyülemlett düh, és oda vezet, hogy… Megfolytja a férjét egy nadrágszíjjal. Mi következik ezután? Hívja az egyik munkatársát, Masako-t. A nő a központi figura, ő a vezetője ennek a kis brancsnak. Ő az ész, ő a higgadtság.  És olyan dolgok veszik kezdetét, amik számomra megdöbbentőek voltak.

Be kell vallanom, hogy életemben először undorodtam minden egyes szereplőtől. (Kivéve Kazuo-tól, de azt majd később.) Először próbáltam szimpatizálni mindenkivel, de rájöttem, hogy ezek mind beteg emberek tele önzőséggel, kapzsisággal, vagy… őrülettel.

Yayoi-nak volt a „legkönnyebb dolga”. Megölte a férjét, előadta a szomorú özvegyet. De nem sokáig, ami gyanút keltett. Undorodtam tőle. Ahogy haladt a könyv, úgy került felszínre a valódi énje. Egy kis szerencsétlen, tudatlan, meghunyászkodó nyámnyila nőszemély.

Kuniko – a négyes egyik tagja – még undorítóbb. Nincs tisztában önmagával, állandóan költekezik, de nincs pénze és annyi adósság van a nyakán, hogy soha életében nem fizeti ki. A pénzért bármire hajlandó. Feldarabolni egy holtestet, vagy egy „zs” kategóriás uzsorásnak bevallani mindent, csak hogy mentse magát.

Yoshie-val sokáig szimpatizáltam, hiszen ő volt a legnehezebb helyzetben. Se pénze, se célja, ápolja az anyósát, ott a lánya, később az unokája és még sorolhatnám. Neki tényleg problémái voltam, de őtőle is ugyanúgy rosszul voltam, mint a többiektől. Pénzért bármit megtett. És saját magát győzködve elhitette magával, hogy egy holttest feldarabolása nem is bűn.

„– Folyton arra gondolok – szólt közbe elérzékenyülve Yoshie –, hogy az az ember még örülhet is, amiért így bántunk vele. Tudjátok, amikor arról olvastam, hogy földarabolnak holttesteket, borzasztónak találtam a dolgot, pedig ugye, hogy valójában nem is az? Ha valakit ilyen szépen, teljesen szétszednek, az már szinte olyan, mintha megadnák neki a végtisztességet.”

Masako… Egy rejtély. A legjobban ez az idézet írja le a nőt:

„- Jajj Masako! – esett pánikba az asszony. – Mi folyik itt? Miért történik ez velünk?

- Szerintem azt mondhatjuk, hogy fölébresztettünk egy szörnyeteget.”

Végiggondolva mind a négy nőből egy szörnyeteg lett. De Masako… A három nőnek megvolt az indítéka. Yoyoi-nál a düh, és a gyűlölet. Kuniko-nál a kapzsiság. Yoshie pedig a kilátástalan helyzetéből menekült. De Masako? Neki semmi ilyesmivel nem kellett szembenéznie. Az évek során elszigetelte magát a családjától, és azok is tőle. Magányos volt, kellett egy elfoglaltság. Egy érzelemmentes, higgadt nőből a könyv végére egy pszichopata lett, akit megkeresett és megtalált egy másik pszichopata.

Elég lett volna az első gyilkosság. De Masako-t valami beszippantotta, és üzletet csinált belőle Yoshie-val. Érdekes, megdöbbentő és megrázó volt, hogy milyen tárgyilagosan beszélnek a csonkításról, a belsőségekről, a vérről. Az egész test eltűntetéséről.

A rendőrséget sikerült átverni, de mást nem… Innen indul tovább a négy nő története. A könyv elején barátok voltak. Ahogy haladt a történet, úgy váltak idegenné, és hidegültek el egymástól. Felszínre került a valós személyiségük. A könyv végén, amikor Masako és Yoshie elköszöntek egymástól teljesen ledöbbentem, mert annyi hangzott el, hogy Viszlát. Ennyi lenne? Amit tettek azok után csak ennyi?

Akármennyire is undorodtam tőlük, egyszerűen nem tudtam abbahagyni az olvasást. Ahogy a fülszöveg is írja, „oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet.” Amikor letettem a könyvet, zsongott a fejem.(És fájt is. De az a kiadónak köszönhető, mert olyan mini betűmérettel nyomtatták a könyvet, hogy lassan már nagyító kell hozzá.)

Mi késztette ezeket a nőket erre? Mit tudtak volna még megtenni?

Több szemszögből olvashattam a könyvet, és nem csak a négy nő gondolataiba pillanthattam be.

Satake-t eleinte nem tudtam hová tenni. De ahogy olvastam a gondolatait, nyilvánvalóvá vált, hogy még egy beteg ember bukkant fel. Egy pszichopata gyilkos, aki eleinte a valóságban él, de végül a képzelete beszippantja.

Nem tudtam, hogy mi lesz a könyv végén. Megmenekül mindenki? Börtönbe kerülnek? De Satake gondoskodott mindenről. Kuniko-t egy percig sem sajnáltam, csakúgy, mint Yoyoi-t. Yoshie-val nem igazán tudtam mit kezdeni. Hová ment? Mert nyilvánvaló, hogy felgyújtotta a saját házát, benne az anyósával.  Masako pedig… Izgultam érte, főleg, amikor Satake elkapta, és… Igazából még mindig meg vagyok döbbenve azon a tárgyilagosságon és racionalitáson, amit ő mutatott. Egyértelműen beteg, és nem igazán vagyok kibékülve a végkifejlettel.

Az egyetlen szereplő, aki szimpátiát ébresztett bennem, az Kazuo volt. Ő került ki legjobban ebből, és ő az egyetlen pozitív karaktere a könyvnek.

Megdöbbentő, véres, brutális de mégis hihető. A könyv megmutatja, mi rejtőzik az elnyomott érzelmek mögött, milyen korlátokat tud lerombolni egy elme. Örülök, hogy elolvastam, de sokáig fogok még merengeni a történeten. És a húsra sem fogok egy ideig ránézni, bár amúgy sem vagyok egy húsevő típus.

Értékelés: 4

Borító: 5

Sorozat: -

Kedvenc karakter: -

Oldalszám: 414

Kiadó: Kelly

Kiadás dátuma: 2009 

Read More

Nalini Singh - Látomás

Fülszöveg:
Az Elcsendesedés ridegségében élő Faith NightStar képessége még a mentálok között is különleges: a lány a jövőbe lát. De amilyen értékes a tehetsége, olyan sérülékeny az elméje. Sötét víziók gyötrik, vért és halált lát – és valami még fenyegetőbb dolgot: érzéki gyönyört. Márpedig őt a legkisebb érzelem is az őrületbe taszíthatja. Vaughn D Angelo a DarkRiver alakváltó falka tagja. Vadabb a többi falkatársánál, jaguár énje uralkodik rajta. A benne lakó macska pedig Faith-t szemelte ki prédájának, még akkor is, ha a vonzalma megölheti a lányt. Faith képességeit sok mentál a saját céljára akarja kihasználni. Ehhez irányítaniuk kell őt, és minden áron távol kell tartaniuk Vaughntól.


Borító: 4,5
Sorozat: Egy világ - két faj - állandó küzdelem # 2
Eredeti cím: Visions of Heat
Kedvenc karakter: Sascha, Lucas, Faith, Dorian, Judd
Oldalszám: 384
Kiadó: Egmont
Kiadás éve: 2011

 

Újraolvasás.

Majd’ két éve olvastam először a könyvet, és azóta elő sem vettem. Ez után a kötet után maradtam le a sorozattal, mert… Igazából nem is tudom miért. De az biztos, hogy eléggé nagy marhaság volt ez tőlem.

Elolvastam molyon azt a pár sort, amit anno írtam a könyvről, és… Változott a véleményem. Persze, miért ne változna, csak kicsit meglepő, míg régebben ez a kötet jobban megfogott, mint a Vonzódás, most pont fordítva van. Szó se róla, nagyon szerettem olvasni ezt is, hiszem durván két nap alatt el is olvastam. Vagyis inkább faltam, de az egy másik sztori.

Mindkét főszereplő szimpatikus volt, bár Faith kicsit közelebb áll hozzám, mint Vaughn. Faith képessége is nagyon tetszett, és az is, hogy nem bírja elviselni a külső ingereket, és az emberi – alakváltó érintést. Nem egyik percről a másikra kezdte elviselni ezeket a dolgokat. Voltak rohamai, és soha nem is fog olyan lenni, mint teszem azt Sascha.

Vaughn sokszor túl nyers volt, amit néhol imádtam, néhol nem. Nem tetszett, hogy Faith-t ennyire kikészítette, és a szakadék szélére sodorta. Persze, érthető, hogy miért tette, de ha a nő azt mondja, hogy állj, akkor az azt jelenti, hogy fejezze be. De Vaughn csak csinálta, csak megérintette Faith-t, és meg is lett az eredménye.

De ennek ellenére megkedveltem ezt a magányos jaguárt. Védelmező volt, néhol humoros, és tetszett benne, hogy nem annyira civilizált, mint a falka többi tagja.

Nagyon tetszett, hogy Lucas és Sascha is szerepet kapott. És a falka többi tagja is. Hiányoltam őket, mert az előző kötetben központi szerepet játszottak, itt viszont a könyv fele eltelt, és még se hírük, se hamvuk nem volt. De utána Nalini orvosolta a problémát, és a DarkRiver falka remekelt.

Több apró információt is sikerült kiszűrnöm, bár ez inkább Faith-nek köszönhető. Dorian kötete most jelent meg idehaza, de én biztos vagyok benne, hogy sikerül majd neki alakot váltani. Ahogy Faith is látta. Clay kötetére is utal Nalini és Hawke és Sienna kapcsolatára is. Na és… Judd-ra. Teljesen meglepődtem, de alig várom, hogy olvassam Judd kötetét. Nem is értem, anno miért pont itt hagytam félbe a sorozatot. Judd meglepett ebben a két kötetben, és már most szimpatizálok vele. Sőt. Már imádom.

De ott van még Anthony, Faith édesapja. Remélem, hogy még hallunk felőle. Ami még nagyon tetszett, hogy a Mentál Tanács világába is bepillanthattam, és ez a vonal is könyvről-könyvre halad tovább. Minden könyvben megtudunk pár dolgot, és így ez a világ is komplexebb lesz.

Faith és a Hálóelme beszélgetése most is nagyon tetszett. Aranyosnak találom a Hálóelmét, és remélem, hogy még felbukkan a további kötetekben ez a szál.

A borító „élőben” jobban tetszik, és Vaughn-t is így képzeltem el. Számomra is meglepő, de Nalini-nek ez a sorozatát most sokkal jobban szeretem, mint az Angyali Vadász-t. Imádom ebben a sorozatban az összetartást, azt az érzést, hogy otthon vagyok. Most kicsit búcsút veszek a DarkRiver falkától, és remélhetőleg, még ebben a hónapban megismerkedem a SnowDancer falkával… Alig várom!

Read More

Karen Rose - Számolj tízig

Fülszöveg:
Egy, két, otthon légy…
Kilenc, tíz, sírba visz.
Egy gyújtogató
Két kisfiú, akiket magukra hagytak az állami gondozói rendszerben, valóságos poklot él át nap nap után. Amikor az egyikük meghal, a másik bosszút esküszik azok ellen, akik felelősek mindezért.
Egy tűzvizsgáló
Reed Solliday, a Chicagói Tűzoltóság elismert tagja, elborzadva lát neki új feladatának. A boncolás szerint a robbanásban szinte teljesen megsemmisülő házban holtan talált fiatal lányt megerőszakolták és meggyilkolták, mielőtt a tűz végigsöpört volna az épületen. Solliday kénytelen együttműködni a rendőrséggel, ha meg akarják találni a gyilkost…
Egy gyilkossági nyomozó
Mia Mitchell elhatározta, hogy a munkába temetkezik, miután a társát meglőtték, de rögtön az első napon megbízzák nyomozói pályafutása legnehezebb feladatával: el kell kapnia egy pszichopatát, aki gyújtogatással kezdte, de végül nemi erőszakig és gyilkosságig jutott.
Mi történik, ha az útjaik keresztezik egymást?

Nagyon régen nem volt már bejegyzés a blogon. Egyrészt időhiány miatt, másrészt… Ez a könyv nem igazán nyűgözött le. Imádom Rose-t, de ez a kötet eddig a leggyengébb az eddig olvasott könyvei közül. Számomra. Két hete „szenvedtem vele”, mire végig tudtam olvasni. Na jó, igazából semmit sem szenvedtem, de nem igazán volt kedvem ehhez a kötethez.

Úgy érzem, hogy gyengébbre sikeredett, és a szereplők sem nőttek a szívemhez. Az elkövető kiléte sem volt olyan nagy rejtély, ami elég nagy csalódást okozott. Az eddigi könyvekben, nagyjából az utolsó száz oldalig azt se lehetett tudni, hogy nő vagy férfi az elkövető. Itt a fülszöveg már leleplezte, hogy egy férfi áll a háttérben, így könnyű volt leszűkíteni a kört. És ha ez még nem lenne elég, én nem éreztem azt, hogy az elkövető felért volna a többi Rose elkövetőhöz. Megvan benne, ami kell, de mégsem. Lehet ez így érthetetlen, de én így látom. Ha a gondolatait olvasgattam, nem fogott el a borzongás, hanem… Inkább úgy gondoltam, milyen kis beszari. (Bocsánat a trágárságért.) Elmenekült a rendőrök elöl, de nincs meg benne az a spiritusz, ami kiemelné őt. Betegnek beteg, de… Nekem ő elég gyengusra sikeredett.

A két főszereplő, Mia és Reed sem lettek a kedvenceim. Míg eddig mindig azt hangoztattam, hogy mennyire imádom az összes főhőst és hősnőt, itt annyira hidegen hagytak. A kétszázadik oldalnál jártam, amikor ráeszméltem, hogy közömbösek számomra mind a ketten. Míg Mia az eddigi részekben teljesen szimpatikus volt, itt… Nem tudtam azonosulni vele. Talán az utolsó 100 oldalon kezdtünk megbarátkozni. Reed egy új karakter, akinek már egy tinédzser lánya is van, szóval nem vártam akkora romantikát, mint a többi kötetben. De míg eleinte nyitott voltam, hogy majd megkedvelem, a könyv haladtával kezdett idegesíteni. Tetszett, hogy udvarias, és a tiszta cipő mániája is mosolyt csalt az arcomra, de ott volt a volt felesége istenítése, hogy ő milyen tökéletes, és az állandó hallgatózása, amitől már kezdtem ideges és mérges lenni rá. Hirtelen jött, hogy ő Mia-t akarja, de utána, már úgy ahogy megbarátkoztunk egymással.

Aidan és a többiek is elég sok szerepet kaptak, és rá kell jönnöm, hogy Spinelli-t nagyon kedvelem.

De nem volt meg az izgalom, a pörgés a nyomozásban, mint amit eddig megszoktam. Lassan hömpölyögtek az események, és ez csalódást okozott. És az sem segített a helyzeten, hogy a könyv feléig sem értem el, és már tudtam, ki az elkövető.

Jó pár olyan szereplő volt, akiről szívesen olvasnék még. Példaként, remélem Olivia még feltűnik a sorozatban. ( Most néztem utána, és kiderült, hogy Olivia-nak már megjelent a kötete, Silent Scream címmel, ami a sorozat 11. része. És ki lesz a párja? David Hunter. Aki... ) 

És, ne feledkezzünk meg Dana és Ethan párosáról sem. Nem igazán foglalkoztam velük, de amikor a vezetéknevük is napvilágot látott, rájöttem, hogy nemsokára az ő könyvük is megjelenik idehaza, Vigyázz rám címmel. Szóval jó pár spoiler-be is belefutottam, de egye fene.

A kedvenc szereplőm egyértelműen Jeremy lett. Olyan kis édes, és koravén, hogy engem egyből elvarázsolt.

A végkifejlet nem tudom miért, de nem lett olyan ütős, bár akció az volt bőven. És Mia állása is kérdéses lett, ami eddig még nem volt, szóval ez egy üde színfolt volt.

De. Hiába az újítások, nekem ez a kötet a leggyengébb az eddigiek közül. Nem fogott meg, nem ragadott magával. Nem volt bennem olyan feszültség, mint a többi kötetnél. Általánosságban közömbös voltam, ami eléggé elszomorított, tekintve, hogy Rose az egyik kedvenc írónőm.

Értékelés: 4

Borító: 3

Sorozat: Romantic Suspense # 6

Kedvenc karakter: Jeremy

Oldalszám: 686

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás dátuma: 2011

Read More