Fülszöveg:Létezik egy titkos társaság, akiktől még a vámpírok is tartanak. A szervezet neve: Harlekin, tagjai valós személyét rejtély övezi. A vámpírvilág rendőrségeként az a feladatuk, hogy megregulázzák a saját törvényeiket megszegő vérszipolyokat. De mi van akkor, amikor maga a Harlekin hágja át saját szabályait? Hogyan védekezhetnek ellenük az egyszerű vámpírok és alakváltók? Vagy Anita Blake? Miközben Anita szeretői érzelmi viharainak közepette egyensúlyoz, megjelenik a városban a Harlekin, s hamar kiderül, csöppet sem békés szándékkal.
Régi értékelés: 2,5
Borító: 5
Sorozat: Anita Blake # 14
Kedvenc karakter: Byron, Edward, Olaf, Anita
Oldalszám: 484
Kiadó:Agave
Kiadás: 2009
Újraolvasás.
Nemrég (újra)olvastam a Haláltáncot is, és meg kell mondanom, hogy nálam az volt a sorozat mélypontja. Minden szempontból. Viszont ezt a kötetet nagyon vártam, ne kérdezzétek hogy miért. Talán a borító tehet róla. Egyszerűen imádom. Vagy talán a rejtélyes fülszöveg? Fogalmam sincs, viszont az tény, hogy nagyon régóta nem élveztem ennyire egy Anita Blake regényt sem. Talán az Égő áldozatok-nál voltam ugyan így felpörgetve.
A fülszöveg rejtélyes, és maga a Harlekin is. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi fog itt történni. És nem is kellett csalódnom. Már az első oldalakon megfogott a könyv, és alig bírtam letenni. Ha mégis le kellett tennem, akkor hisztizni támadt kedvem, mert nem olvashatom a könyvet.
Nagyon sok szereplőt felvonultat a könyv. Van akit imádtam, és van, aki egyre lejjebb esik a kis listámon.
Byron az előző kötetekben bukkant fel, és én egyből megkedveltem. Jelentem, ebben a kötetben viszont az egyik nagy kedvenc szereplőmmé avanzsált. Egyszerűen imádom ezt az angol vámpírt, remélem Hamilton többet fogja szerepeltetni.
Csakúgy, mint Edward-ot, aki Anita kérésére felbukkan St. Luisban. És nem egyedül jött. Peter - a fogadott fia - és az egyik kedvenc szociopatám, Olaf is a társaság tagja. De róluk egy kicsit később.
A Harlekin-ről soha, semmilyen körülmények között nem szabad a vámpíroknak beszélni. Ha mégis megteszik, halál fiai.
Viszont amikor Anita kap egy maszkot a pánik a tetőfokára hág. Jean-Claude persze elejét veszi ennek, hiszen a Harlekin fehér maszkot küldött. Ami náluk annyit tesz, hogy csak megfigyelnek. Akkor van baj, ha fekete maszkot kap az adott vámpír, mert akkor értelemszerűen a kivégzéséről értesítik szerencsétleneket.
Viszont valami nagyon nem stimmel. Hiába a fehér maszk, a Harlekin ott támad, ahol tud. Anita agyába is befurakodnak, és nem egy vámpír és alakváltóéba is. Persze útközben derülnek itt ki dolgok, de a pánik ismét felüti a fejét.
Nagyon tetszett, maga a Harlekin és a"munkájuk". Az is, hogy semmit sem lehet tudni róluk, mivel senki sem tudja, hogy kicsodák. De mi is a feladatuk? Ők amolyan vámpírrendőrség, akik ítéletet mondanak a vámpírok felett, ha megszegik a vámpírok szabályait
Anita is hozza a szokásos formáját. Dögös, makacs és az ügy végére akar járni. Persze a saját módszereivel. És végre, elérkeztünk oda, amit én az első kötet óta várok. Jean-Claude végre nem csak beszél és manipulál, hanem az erejének egy részét is megmutatta. Itt szinte ujjongtam, mert tényleg vártam már tőle valamit. Már ezért piros pont jár Hamilton-nak.
A kötetben Belle Morte is nem egyszer felbukkan. És túlságosan segítőkész. És Hamilton bevállalt még egy rizikót. Belle Morte és Anita - a túlélés érdekében - szexeltek. Igaz, csak metafizikus formában. Értitek. Eléggé meglepődtem ezen, bár nem kéne. Hamilton szereti a fura dolgokat.
És ha már itt tartunk. Feltűnt még valakinek rajtam kívül, hogy hiába, a könyvben nem egy szexjelenetre sor kerül (Raphael a Patkány király,Richard, Belle Morte, Donovan a hattyúkirály) egyik sem szerelemből, vagy vonzódásból történt.Mindegyik kizárólag vagy az ardeur kiszolgálására, vagy hatalomépítés céljából történt. Ezt egy kicsit keserű szájízzel vettem tudomásul. Viszont Anita nem hisztizik. Teszi, amit kell. Főleg, amikor Jean-Claude és Richard élete egy hajszálon függött, és neki kellett megmentenie és éltetnie őket.
Richard egy külön kategória. Amennyire kilóg a sorból, ugyanannyira bele is illik. Nem volt vele túl sok problémám. A kötet 3/4-éig. Amikor a végső csatára sor került szinte üvölteni támadt kedvem, hogy Richard, pusztulj onnan vagy csinálj amit akarsz, de többet fel ne bukkanj.
Nagyon cselekmény dús a kötet - külön hála Hamiltonnak. Edward külön öröm hogy felbukkant. Na és Olaf is. Annyira beteg egy alak, de nem tudok nem vigyorogni rajta. Imádom amit Anitával művelnek, vagy éppen nem művelnek. Olaf is hozta a szokásos formáját. Komolyan, imádom ezt a csapatot. (Edward, Olaf és Anita)
Eközben persze a Harlekin is tevékenykedik, igaz, csak pszichés téren. Későbbiekben pedig fizikálisan is. Nagyon izgalmasak voltak ezek a részek, alig bírtam letenni, és reméltem, hogy Hamilton még tudja fokoznia feszültséget.
Nos, tudta. Marée Noire is tiszteletét tette. Róla is egyre többet tudunk meg. Ő a Vámpírok Ősanyja, aki vámpír és alakváltó egyben. A régi vámpírok mind ilyenek voltak, csak az idők folyamán felhígult a a"vérvonal".
És ha még ez nem lenne elég, Anita belső állatkái (leopárd,farkas, oroszlán) is ténykednek, nem egy kellemetlen pillanatot okozva ezzel Anitának. Haven alias Sütiszörny is visszatért. Nem tudom miért, de kedvelem őt, bár látom, hogy sok baj lesz vele.
Requiem viszont nagyot esett a szememben. Amennyire imádtam, most annyira kezd elegem lenni belőle. Reméltem, hogy Hamilton nem akarja "elrontani". De mégis megtette.
A végkifejlet ütős lett, bár nagyon el lett húzva. Sokszor azon vinnyogtam, hogy hirtelen lett minden lezárva - már ami az előző részeket illeti - itt viszont épp ellenkezőleg. Kezdtem unni a "nagy csatát". Mindenki egy hajszál választ el a haláltól, erre a szereplők több oldalon keresztül csak drámáznak és siránkoznak. (Igen, főleg Richard). Viszont nagy piros pont Hamilton-nak, mert a város összes alakváltó csoportja is részt vett a csatában, és a vámpírok is.
Anita is megrekedt párszor, de hála Nathaneil-nek és Damien-nek sikerült tisztán látnia.
Amit mondhatok a könyvről: Az egyik legjobb Anita kötet, amit olvastam, hiába van tele szexel és metafizikai okosságokkal. Sokat drámáznak, de a feszültség és a harci készültség, valamint az ellenség kárpótolt ezért. Anita ismét csak fejlődik, szert tett egy újabb állatra (tigris) és nem sír a helyzetén. Logikusan végiggondolja a dolgokat és cselekszik. Vagy éppenséggel dühöng. De ez csak Richard-nak köszönhető.
Az Égő áldozatok óta nem olvastam ilyen jó Anita kötetet, és remélem, hogy a következő rész is lesz legalább ennyire izgalmas. És ahogy a folytatások fülszövegét olvasgattam, a Harlekin még tiszteletét teszi Anitáéknál. Alig várom!
(Megjegyzés: Nem tudok, hogy anno miért pontoztam le ennyire a könyvet. Gondolom azért, mert molyon jelöltem be egymás után, és véletlenszerűen csillagoztam az Obszidián Pillangó után...)
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése