Brian Staveley - A császár pengéi

Fülszöveg:
A császárt meggyilkolták, és az Annur Birodalom rendje felborult. A halott uralkodó három gyermekének azonban a gyász mellett egy mélyre hatoló összeesküvéssel is meg kell birkóznia.

A császár lánya, Adare a fővárosban hajszolja apja gyilkosát, akit azonban a császári család istennője látszik pártolni, és Adare hamarosan magára marad az udvar intrikái közt. Öccsét, Valynt, aki a birodalom legveszélyesebb alakulatánál hadapród, egy óceán választja el a palotától, azonban több gyanús baleset után ráeszmél, hogy az ő élete is veszélyben van – akárcsak Kadené, a trónörökösé, aki egy messzi kolostorban tanulmányozza az Üres Isten szerzeteseinek ősi tudását. Ám mielőtt Valyn Kaden segítségére siethetne, még ki kell állnia az elit hadsereg titokzatos és halálos próbáját.

Borító: 3,5
Sorozat: A Csiszolatlan Trón krónikája # 1
Eredeti cím: The Emperor's Blades
Kedvenc karakter: Valyn, Tan, Kaden
Oldalszám: 504
Kiadó: Gabo
Kiadás: 2015.05.26

Lassan egy éve - ha nem több - nagyon rákaptam a high fantasy-ra, illetve, ahogy mondani szoktam, a hagyományos fantasy-ra. Ez a kötet is azóta várólistás volt nálam, mióta kiderült hogy megjelenik a hazai piacon.
Volt egy elvárásom. Azt akartam hogy a könyv kedvenc legyen, és legyen még egy író, akiért ujjongani tudok.
Ez sajnos nem igazán jött össze.

Több véleményt is olvastam, és sokan áradoztak a könyvről. Én is azt akartam. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba, és csak vártam, és vártam...

A császárt, Samlitun-t meggyilkolják, és úgy tűnik, hogy a birodalom, valamint a trón is veszélyben van. A császár három gyermeke különböző utakon jár. Adare - hiába örökölte apja szemeit, női mivolta miatt nem léphet trónra. Helyette - ahogy apja végrendeletében is írja - pénzügyminiszterré válik, hogy így segítse majd a testvérét. Valyn beállt a rettegett Kettral alakulatba, és képzett harcos válik belőle. Valamint ott van Kaden, a legfiatalabb, aki apja szemét örökölte, és a sorsa hogy császárrá váljon. De előtte tíz évet kell eltöltenie az Üres Isten papjai között.

A testvérek már fiatalon elkezdik saját életüket, hogy felnőtté válva segítsék egymást.

Nagyon érdekesnek ígérkezett a történet, de nem szippantott magába. Eleinte optimistán olvastam a fiatalok sorsáról. De ahogy haladt a történet, úgy kezdtem kétségbe esni. Jóval a könyv közepe után kapott el a hangulat és a történet. Onnantól faltam a lapokat.

Bosszantó, mert Kaden kolostori élete, és Valyn Kettral megpróbáltatásai nagyon ígéretesek voltak. Viszont úgy éreztem, hogy semerre sem halad a történet.
Adare szála pedig említésre sem méltó. 49 fejezet, ebből 3 az övé. Nem értettem miért kapott ő is külön szálat. A végére megértettem. Nagy arculcsapás ez neki. De ennek ellenére egyáltalán nem éreztem azt, hogy nem kedvelem. Van benne potenciál, csak az író szépen elfeledkezett róla.

Kaden és a papok nagyon szimpatikusak lettek. Főleg Tan. Imádtam ahogy műveli szegény kölyköt. Utólag érdekesnek találom, hogy Kaden 8 év alatt alig szedett magára valami tudást, majd jön Tan, és 2 hónap alatt többet tanít neki, mint mások 8 év alatt. Először azt gondoltam hogy a császár azért küldte őt oda, hogy elrejtse. De ahogy haladt a történet, kibontakoztak a dolgok. A császár a Kapuk Őre, és elég sajátos feladata van. Nagyon élvezetes volt Kaden tanulónapjairól olvasni.

Valyn valamiért egyből szimpatikus lett. Tetszett hogy harcosnak készül. És az is, hogy nem minden megy neki egyből. Nem egyszer hibázott, de tanult belőle. Nagy szíve van, és remélem ezt az író nem veszi el tőle.
Ami miatt végleg a kedvencem lett, az, hogy míg a testvérei szinte egyáltalán nem gondoltak egymásra, addig Valyn folyamatosan azon gondolkodott, és az hajtotta előre, hogy az öccsének szüksége van rá. Amikor végül találkoztak, akkor is látszott, hogy örül a testvérének.
A próbák és a gyakorlatok kikezdték az idegeit, és meg is változtatták. Kíváncsi vagyok, hogy a későbbiekben mennyire fog ez a része dominálni.

Mint említettem, a könyv felétől zajlottak az események, és nem győztem kapkodni a fejem. Izgultam a testvérekért, és bántott, ami Lin-vel történt.
A mellékszereplők is parádésak. Elég Tan-ra, Pyrre-re, vagy Gwenna-ra gondolnom, és máris vigyoroghatnékom támad.

Tetszett a világ felépítése, és hogy az író a politeizmust is bevetette.

A végkifejletet imádtam, és nem győztem ámulni. Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, és remélem, hogy az író is belehúzott, és nem kell a fél könyvet végigvárnom, hogy végre élvezzem azt, amit olvasok.

Egy utolsó gondolat: Annyira bánt, hogy a kiadó nem az eredeti borítót tartotta meg. Nekem az cover love kategória, míg ez...

Read More

Brian Staveley - A császár pengéi

Fülszöveg:
A császárt meggyilkolták, és az Annur Birodalom rendje felborult. A halott uralkodó három gyermekének azonban a gyász mellett egy mélyre hatoló összeesküvéssel is meg kell birkóznia.

A császár lánya, Adare a fővárosban hajszolja apja gyilkosát, akit azonban a császári család istennője látszik pártolni, és Adare hamarosan magára marad az udvar intrikái közt. Öccsét, Valynt, aki a birodalom legveszélyesebb alakulatánál hadapród, egy óceán választja el a palotától, azonban több gyanús baleset után ráeszmél, hogy az ő élete is veszélyben van – akárcsak Kadené, a trónörökösé, aki egy messzi kolostorban tanulmányozza az Üres Isten szerzeteseinek ősi tudását. Ám mielőtt Valyn Kaden segítségére siethetne, még ki kell állnia az elit hadsereg titokzatos és halálos próbáját.

Borító: 3,5
Sorozat: A Csiszolatlan Trón krónikája # 1
Eredeti cím: The Emperor's Blades
Kedvenc karakter: Valyn, Tan, Kaden
Oldalszám: 504
Kiadó: Gabo
Kiadás: 2015.05.26

Lassan egy éve - ha nem több - nagyon rákaptam a high fantasy-ra, illetve, ahogy mondani szoktam, a hagyományos fantasy-ra. Ez a kötet is azóta várólistás volt nálam, mióta kiderült hogy megjelenik a hazai piacon.
Volt egy elvárásom. Azt akartam hogy a könyv kedvenc legyen, és legyen még egy író, akiért ujjongani tudok.
Ez sajnos nem igazán jött össze.

Több véleményt is olvastam, és sokan áradoztak a könyvről. Én is azt akartam. Nagy lelkesedéssel vetettem bele magam az olvasásba, és csak vártam, és vártam...

A császárt, Samlitun-t meggyilkolják, és úgy tűnik, hogy a birodalom, valamint a trón is veszélyben van. A császár három gyermeke különböző utakon jár. Adare - hiába örökölte apja szemeit, női mivolta miatt nem léphet trónra. Helyette - ahogy apja végrendeletében is írja - pénzügyminiszterré válik, hogy így segítse majd a testvérét. Valyn beállt a rettegett Kettral alakulatba, és képzett harcos válik belőle. Valamint ott van Kaden, a legfiatalabb, aki apja szemét örökölte, és a sorsa hogy császárrá váljon. De előtte tíz évet kell eltöltenie az Üres Isten papjai között.

A testvérek már fiatalon elkezdik saját életüket, hogy felnőtté válva segítsék egymást.

Nagyon érdekesnek ígérkezett a történet, de nem szippantott magába. Eleinte optimistán olvastam a fiatalok sorsáról. De ahogy haladt a történet, úgy kezdtem kétségbe esni. Jóval a könyv közepe után kapott el a hangulat és a történet. Onnantól faltam a lapokat.

Bosszantó, mert Kaden kolostori élete, és Valyn Kettral megpróbáltatásai nagyon ígéretesek voltak. Viszont úgy éreztem, hogy semerre sem halad a történet.
Adare szála pedig említésre sem méltó. 49 fejezet, ebből 3 az övé. Nem értettem miért kapott ő is külön szálat. A végére megértettem. Nagy arculcsapás ez neki. De ennek ellenére egyáltalán nem éreztem azt, hogy nem kedvelem. Van benne potenciál, csak az író szépen elfeledkezett róla.

Kaden és a papok nagyon szimpatikusak lettek. Főleg Tan. Imádtam ahogy műveli szegény kölyköt. Utólag érdekesnek találom, hogy Kaden 8 év alatt alig szedett magára valami tudást, majd jön Tan, és 2 hónap alatt többet tanít neki, mint mások 8 év alatt. Először azt gondoltam hogy a császár azért küldte őt oda, hogy elrejtse. De ahogy haladt a történet, kibontakoztak a dolgok. A császár a Kapuk Őre, és elég sajátos feladata van. Nagyon élvezetes volt Kaden tanulónapjairól olvasni.

Valyn valamiért egyből szimpatikus lett. Tetszett hogy harcosnak készül. És az is, hogy nem minden megy neki egyből. Nem egyszer hibázott, de tanult belőle. Nagy szíve van, és remélem ezt az író nem veszi el tőle.
Ami miatt végleg a kedvencem lett, az, hogy míg a testvérei szinte egyáltalán nem gondoltak egymásra, addig Valyn folyamatosan azon gondolkodott, és az hajtotta előre, hogy az öccsének szüksége van rá. Amikor végül találkoztak, akkor is látszott, hogy örül a testvérének.
A próbák és a gyakorlatok kikezdték az idegeit, és meg is változtatták. Kíváncsi vagyok, hogy a későbbiekben mennyire fog ez a része dominálni.

Mint említettem, a könyv felétől zajlottak az események, és nem győztem kapkodni a fejem. Izgultam a testvérekért, és bántott, ami Lin-vel történt.
A mellékszereplők is parádésak. Elég Tan-ra, Pyrre-re, vagy Gwenna-ra gondolnom, és máris vigyoroghatnékom támad.

Tetszett a világ felépítése, és hogy az író a politeizmust is bevetette.

A végkifejletet imádtam, és nem győztem ámulni. Nagyon kíváncsi vagyok a folytatásra, és remélem, hogy az író is belehúzott, és nem kell a fél könyvet végigvárnom, hogy végre élvezzem azt, amit olvasok.

Egy utolsó gondolat: Annyira bánt, hogy a kiadó nem az eredeti borítót tartotta meg. Nekem az cover love kategória, míg ez...

Read More

Rick Riordan - Csata a labirintusban

Fülszöveg:
Percy Jackson semmi jót nem várt az iskolai nyílt naptól, de amikor titokzatos halandó ismerőse után két pomponlánydémonnal is találkozik, a dolgok még a vártnál is rosszabbra fordulnak.
A sikersorozat negyedik kötetében már a küszöbön áll az olimposziak és a Titán isten közötti háború. Még az eddig biztonságos menedéknek számító Félvér Tábor is sebezhetőnek bizonyul, amikor Kronosz és hadserege megpróbál varázshatárán belülre kerülni.
Hogy a támadásnak elejét vegyék, Percy és félisten barátai egy küldetésre indulnak a Labirintusba – a hatalmas, föld alatti világba, ami minden fordulóban újabb vérfagyasztó meglepetést tartogat számukra.

Borító: 3
Sorozat: Percy Jackson és az Olimposziak # 4
Eredeti cím: The Battle of the Labyrinth
Kedvenc karakter: Percy, Nico
Oldalszám: 344
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás: 2011, 2013, 2015

Nemrég olvastam a Titán átkát, és nagy szerencsémre a folytatások a polcomon várakoztak. Így esett, hogy múlt héten, alig pár óra alatt sikerült elolvasnom ezt a részt is.

Riordan nem lacafacázik. Míg az előző részekben kellett egy kis idő, míg belecsöppentünk a dolgok közepébe, itt már szinte az első oldalakon akcióban van részünk.

Több új, és régi ismerős is beköszön, és én nem győztem ujjongani.

Izgalmas és pörgős volt a könyv. De míg az előző rész végénél éreztem a rajongást, itt ez nem adatott meg. Szó sem róla. Minden van itt, ami szem-szájnak ingere, de... Magam sem tudom.

Érdekes újragondolása volt ez a könyv a Minotaurusznak és az ő labirintusának. Az író most is brillírozott. Ahogy a jelen és a mítoszok között lavíroz, az csodás.

Ha az olvasó egyáltalán nem járatos a görög mitológiában, garantált hogy a könyv illetve a sorozat végére már nagyon járatos lesz a témában.

És a még a Wikipédiát is átolvassuk, látható hogy Riordan próbál hű maradni a történetekhez.

Szerettem olvasni a könyvet. Tetszett, hogy hőseink ismét kalandoznak, és még ezt is sikerült különlegesebbé tennie az írónak. Hiszen nem csak egy mezei labirintusban bolyongtak. Változott minden kanyarban, és senki sem tudhatta hogy mivel találkozik a folyosó végén. Továbbá az idő is másképp telt ott, ami - tekintve hogy a küldetés időhöz volt kötve - még sürgetőbbé tette a dolgokat.

Aminek nagyon örültem, hogy a kis csapat újra együtt kalandozott. Elméletben ez Annabeth küldetése lett volna, de élek a gyanúval, hogy ez csak a bemelegítés volt. Percy már 15 éves, és több tapasztalata van, mint a Villámtolvajban. De ehhez képest még mindig keveset tud. Látszik hogy sokat fejlődött, és most az isteni képességeit is használta. Ezek a jelenetek igazán tetszettek.

Akinek viszont a legjobban örültem, az Nico volt. Megváltozott, igen. De mégis, nekem az egyik kedvencem. Nem illik a társasához, viszont mégis odaillik. Igen, ez kicsit ellentmondásos, de mégis így van.

Mivel a következő kötet ennek a sorozatnak a zárórésze, látszik, hogy Riordan nem húzza az időt. Luke-val kapcsolatban pedig... Kíváncsi vagyok, hogyan is sikerült neki az, ami. És hogy mi lesz most, hogy Kronosz is képbe került.

A csata most nem hengerelt le annyira mint az előző részben, de jó volt látni. hogy a Tábor egyként küzd az ellenség ellen.

Read More

B. N. Toler - Lélekvesztők

Fülszöveg:
Hat évvel ezelőtt egy tragikus baleset megváltoztatta az életem. Örökre.
Charlotte a nevem, de általában Charnak hívnak. És van egy különleges képességem: tudok a holtakkal beszélni.
Látom azokat a lelkeket, akik nem tudnak átkelni, mert valamilyen elvarratlan szál még itt tartja őket. Fáradhatatlanul segítettem nekik, de ennek az volt az ára, hogy feladtam a saját életem. Végül pénz, otthon és remény nélkül már csak egy megoldást találtam.
De abban a pillanatban, ahogy a halálba ugrottam volna, Ike McDermott megmentett. Ez a jóképű katona megmosolyogtat és felvidít mindenkit. Kedves és gyengéd.
És nem él.
Megállapodást kötöttünk. Segít nekem otthont és munkát találni, ha én is segítek neki. Az ő lezáratlan ügye az ikertestvére. George szétesett Ike halála óta, aki addig nem bír békében átkelni, amíg a bátyja élete egyenesbe nem kerül. Amikor beleegyeztem az alkuba, fogalmam sem volt, hogy bele fogok szeretni mindkettejükbe. Márpedig azzal, ha megmentem George-ot, el kell engednem Ike-ot. De hogyan mondhatnék le a szívem feléről?

Borító: 5*
Sorozat: -
Eredeti cím: Where Ones Goes
Kedvenc karakter: Ike, Charlotte, Cameron
Oldalszám: 320
Kiadó: WOW
Kiadás: 2015.12.14.

Már nagyon régóta kívánságlistás volt nálam ez a könyv. Nem elég, hogy a borító gyönyörű, de a történet is kivételes.
Charlotte látja a halottakat. Beszélni is tud velük, de megérinteni nem tudja őket.
A könyv elején éppen egy szellemnek, Casey-nek segít, méghozzá abban, hogy a holtestét megtalálja. Miután a lány békére lelt, Charlotte-t ekkor döntött úgy, hogy elege van. Éppen öngyilkos akar lenni, amikor Ike McDermott lebeszéli őrült tervéről. Ike alkut ajánl. Ha Charlotte segít neki, ő is a lánynak.
Ez minden szép és jó, de Ike halott.
Akkor hogy is van ez?

Már a beleolvasó levett a lábamról. A Könyvhéten beszereztem ez a szépséget, és ma, röpke 6 óra alatt el is olvastam.
Manapság nagyon ritka, hogy egy könyv ennyire megfog. Az még ritkább, hogy ennyire magamnak érezzem. Nagyon kevés könyv képes erre. De ennek sikerült.

Alapból nem állhatom a szerelmi háromszögeket, de itt a szó hagyományos értelmében nem erről van szó.

Ike halott, szóval semmi esélye. Ennek ellenére csodás volt, ahogy az írónő megadta ennek a jólelkű férfinak a békét.

Ike azért nem tud békére lelni, mert az ikertestvére George nem tudja elfogadnia halálát, és önpusztításba kezdett. Charlotte feladata lenne, hogy megoldja ez a problémát. Ám a lány sem számol azzal, hogy teljesen megváltozik az élete.

Az írónő igazán egyedi, és gyönyörű történettel rukkolt elő. Már az megfogott, hogy egy Isten háta mögötti helyen játszódik a történet. A pláne benne, hogy valóban létezik Warm Springs. Mindig is imádtam a kisvárosi történeteket, ahol mindenki ismer mindenkit. Ehhez jött még Ike, aki egy csodálatos lélek,  valamint Charlotte, aki nem félt véleményt nyilvánítani.

Charlotte 5 éve csak bolyong, nem enged senkit közel magához. Ike és közte már az első pillanattól megvolt az összhang. Ahogy a történet haladt, úgy lettek legjobb barátok, majd szerelmesek. Nem történt közöttük semmilyen fizikai kapcsolat, de mégis, csodálatos a kapcsolatuk. Ike, aki maga a jóság és a tisztesség, egyből elvarázsolt. Természetesen ha akart káromkodott, de nekem Ike maga a tisztaság. Megismerhettem az életét, és azt, milyen is lett volna, ha nem hal meg.

Charlotte is szimpatikus volt már az első oldalaktól fogva. Magába zárkózott, de Ike és Warm Spring hatására kinyílt, és végre elfogadta önmagát.

Tudtam hogy nem lehet Ike és Charlotte között semmi, mégis sajgott a szívem értük. És hiába, ott volt George, a mogorva testvér, én is úgy éreztem magam, mint Charlotte. Kettéhasadt a szívem. Egyik fele Ike-é, a másik George.
Mert igen, George is megéri a pénzét. Imádtam a szócsatáit Charlotte-val.
A könyv is egy tipikus kisvárosi hangulatot árasztott a kocsmájával együtt, szóval teljesen elégedett vagyok.

 Természetesen nem hiányozhatott a rossz indulatú "ex" barátnő, de nem is ez volt a történet lényege.

Fantasztikus volt, ahogy a szereplők a gyógyulás útjára léptek, és megtanultak továbblépni. Mert itt mindenki szenvedett az elvesztett szerette hiányától. Vagy a bűntudattól. De ahogy haladt a könyv, úgy lett könnyebb az ő lelkük is.

Nem szokásom, de párszor igencsak közel álltam a síráshoz. Ez főleg Ike és Charlotte "mi lett volna ha" képzelgéseinél, illetve a búcsúzásnál törtek elő belőlem.

Ahogy azt kell, a végére kiderült minden, és George-ot néha jól megcsapkodtam volna.
De szerencsére jól döntött. Akiket még feltétlenül megemlítenék, az Ike családja. Bámulatosak voltak.

Teljesen megértettem, hogy Charlotte szíve mindkét férfihoz húzott. Míg Ike-vel való szerelme lágy, kedves és tiszta volt, George-val tüzes, és szenvedélyes amit a gyász még jobban összekovácsolt.

Ami nagyon nem tetszett, az az epilógus. Szeretném is elfelejteni.

Manapság kevés időm jut olvasásra, és az olvasatlan könyveim száma is az egekben van, de ezt a könyvet ha a fene fenét eszik, akkor is időről időre újrafogom olvasni.

Read More

Rick Riordan - A titán átka

Fülszöveg:
Amikor Percy Jackson megkapja Groover segélyhívását, készülődni kezd a harcra. Jól tudja, hogy szüksége lesz erős szövetségeseire, Annabethre ás Tháliára, a félistenekre; valamint hűséges bronzkardjára, Árapályra is… és egy fuvarra a mamájától.

A félistenek Grover megmentésére sietnek, aki – mint később kiderül – fontos felfedezést tett: két félistenre bukkant, kiknek származása egyelőre még ismeretlen, de igen nagy erővel rendelkeznek… De ez még nem minden.

A Titán úr, Kronosz felállítja számukra eddigi legfondorlatosabb csapdáját, és az ifjú hősök majdnem belesétálnak.

A sorozat mulattató, és izgalmas harmadik kalandjában Percynek a legveszélyesebb kihívással kell szembenéznie: a Titán Átkának hátborzongató próféciájával…

Borító: 3,5
Sorozat: Percy Jackson és az Olimposziak # 3
Eredeti cím: The Titan's Curse
Kedvenc karakter: Percy, Nico, Riska
Oldalszám: 288
Kiadó: Könyvmolyképző
Kiadás: 2010, 2013, 2015

 Pár nappal ezelőtt éppen a Szörnyek tengere ment a TV-ben - ami botrányosan rossz - viszont elkapott a lendület, és úgy döntöttem, hogy ideje folytatnom a sorozatot.

Az előző rész kicsit csalódást okozott, de pozitívan álltam ehhez a kötethez.

És mire a könyv nagy részén túl voltam, kezdtem megérteni a rajongókat.

A Szörnyek tengere egy eléggé érdekes függővéggel zárult. Thália, Zeusz lánya - mondjuk úgy hogy - újraéledt. Eddig mindenki azt gondolta hogy Percy-ről szól az a bizonyos Prófécia, de itt már bizonytalanná vált.

Nem tudom ki hogy van vele, de a könyv végéig nem igazán tudtam, hogy Thália melyik oldalhoz is fog állni. Bizonytalan volt, makacs, és mivel a főisten lánya, megvolt benne a hajlam hogy a csapat élére álljon, és ő ossza az utasításokat. Viszont itt van Percy, aki maga is egy különleges félvér, hála Poszeidon-nak. Itt érvényesült a legjobban, hogy két dudás nem vér meg egy csárdában.

Sokszor nem értettek egyet, mind a kettő ment a feje után.

Percy is hanyagolva érezte magát. Persze a humoros oldala megmaradt, de érezhető volt, hogy kicsit rosszul viseli, hogy most már nem csak ő van a középpontban.

A könyv érdekesen indul. Grover hívásának hála talál a csapat egy félvér testvérpárt, bár senki sem tudja, hogy kinek a gyermekei. Annabeth-nek is nyoma vész, csakúgy, mint Artemisz-nek. Rég elfeledett szörnyek élednek újjá, és egyre fogy az idő.

Sherrilyn Kenyon-nak hála, ha Artemisz neve felmerül, egyből a tömény utálat vesz erőt rajtam. Nehéz volt most elvonatkoztatni ettől. Mert itt Artemisz olyan volt, mint ahogy azt képzelné az ember lánya.

A Vadászai is érdekesek voltak, és az életvitelük is.

Az egyik legnagyobb talány az volt számomra, hogy Bianka és Nico melyik istennek a gyermekei. A könyv közepén kiderült, hogy a testvérpár is a las vegas-i Lótusz kaszinóban raboskodott, idestova 70 évet. A képességeikről semmit sem lehetett tudni, bár így utólag belegondolva volt pár árulkodó jel.

Riordan fő erőssége a humor, és a mitológiai vonal használata. Több isten és lény is bemutatkozott. Apolló kicsit sem olyan, mint várná az ember, viszont az új lények, a mitológia beépítése a sorozatban viszi a pálmát.

Riska nagy kedvenc lett, örültem hogy ő legalább megúszta.

Akiért nagyon fájt a szívem, az Zoé. Sokszor megnevettetett a régies szóhasználatával.

Ami nagyon nem tetszett, az Bianka választása. Egyik percről a másikra beállt a Vadászok közé, és a testvérét hátrahagyta. Nem tudom hogy végül mi lett vele - mert igen, úgy tűnhet hogy vége, de ha az apját is hozzávesszük a dologhoz, cseppet sem lepődnék meg ha a későbbiekben még felbukkanna - de nem hullajtok érte könnyeket.

Ellenben Nico-t hamar megkedveltem, remélem hogy a következő részben visszatér.

A könyv nagy része olvastatta magát, de nem kapott el a lendület. Nem éreztem azt, amit a rajongók nagy többsége. Viszont a könyv háromnegyede után elkapott a gépszíj, és faltam a lapokat. Ott kezdtem érteni, hogy miért is olyan népszerű a sorozat.

Harcban nem volt hiány, és hogy a Titánok is egyre jobban bemutatkoznak, az nagyon jót tett a könyvnek.

Illő volna utánaolvasni, hogy mi igaz abból, amit Riordan belecsempészett a könyveibe.

Két nagy csattanót is tartogatott az író a könyv végére:

- Thália választása teljesen meglepett. Nem vártam erre a fordulatra.

Kíváncsi vagyok, hogy a későbbiekben felbukkan-e még.

- Nico és Bianka apja. Jó ég, nem hittem a szememnek. Ez aztán a fordulat!

Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a folytatásokban mi vár még rám. Szerencsére a polcomon vannak a folytatások, már ami ezt a sorozatot illeti.

Read More

Kresley Cole - Az álmok sötét harcosa

Fülszöveg:
A férfi megesküdött, hogy visszatér a valkűrért…

Ádáz Aidant meggyilkolták, mielőtt feleségül vehette volna Ragyogó Regint. A hadúr az örökkévalóságon keresztül keresi kedvesét, más-más személyiségként születik újra, de a múlt emlékei nélkül.

A valkűr várja a visszatértét…

Mihelyt Regin találkozik Declan Chase-zel, a brutális kelta katonával, azonnal felismeri benne a büszke hadúr reinkarnációját. De Declan fogságba ejti őt, mert minden halhatatlanon bosszút akar állni – és fogalma sincs, hogy ő is a világukhoz tartozik.

Vágy, mely erősebb a halálnál…

Minden újjászületésnek ára van, Aidannek az a sorsa, hogy meghaljon, mihelyt visszaemlékszik a múltjára. Vajon Regin kész felébreszteni régi szenvedélyük emlékét, hogy megmeneküljön Declan kínzásától – még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy újra elveszíti az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett?

Borító: 5*
Sorozat: Halhatatlanok Alkonyat Után # 9
Eredeti cím: Dreams Of A Dark Warrior
Kedvenc karakter: Thad, Ádáz Aidan, Regin, Nix
Oldalszám: 526
Kiadó: Ulpius-ház
Kiadás: 2014.07.09

Szégyenszemre nagyon régen olvastam már egyik kedvenc írónőmtől bármit is. Ez a sorozat benne van nálam a TOP 10-ben, ezért is ért anno váratlanul, amikor a hazai kiadója becsődölt. Teljes letargiába estem, mert hogy fogom így pont Regin illetve a többiek könyveit olvasni? De öröm az ürümben, hogy két év után, az utolsó elérhető Regin kötetet sikerült beszereznem. Ezt csak tetézte, hogy az Athenaeum Kiadó felkarolta a sorozatot, és már meg is jelent Lothaire kötete.

De vissza a könyvhöz. Már Lucia kötetében kiderül, hogy több hallhatatlan fogott el a Rend, hogy kísérletezzenek rajtuk. Többek között Regin-t is. Carrow kötetében még többet megtudunk, és láthatjuk, hogy miket is művelnek ezekkel a halhatatlanokkal.

Nem titok, hogy én Team Valkűr vagyok. Imádom ezeket a bolond nőket. Regin az egyik nagy kedvencem.
És Cole mivel áll elő?
Megkínozza, és börtönbe veti. Féltem, hogy ebből hogy lesz romantika, és happy end. És a félelmem nem volt alaptalan...

Regin ezer évvel ezelőtt találkozott Ádáz Aidan-vel. Regin akkor még csak tizenkét éves volt, de Aidan tudta, hogy Regin-t neki rendelték. Pár hónapig boldogok voltak, ám, nem várt fordulat következett be...
Aidan a berserkerek vezetője volt, és az volt a célja, hogy halhatatlanná váljon. Ehhez 200 megnyert csatára volt szüksége, méghozzá Woden zászlója alatt.
Ám Aidan-t meggyilkolták. Megesküdött, hogy visszatér imádott valkűrjéhez, amit meg is tett. És Regin várt rá, ám az átoknak hála soha nem lehetnek együtt...

A könyv eleje levett a lábamról. Csakúgy, mint Aidan. Imádtam. Regin-t is jó volt látni ilyen fiatalon. Öröm volt olvasni róluk, és úgy éreztem, hogy ez a páros nagyon jó, és kár hogy nem Aidan lesz a befutó.

Declan Chase a Rend egyik mestere. És semmit sem tud arról, hogy ő Aidan, és Regin-re sem emlékszik. Ez Regin-nek eleinte jó, később már nem.

A könyv eleje játékos, humoros és romantikus. Viszont ahogy visszatérünk a jelenbe, és a börtönbe, a hangulat megváltozik. Baljós és tudja az olvasó, hogy ez még csak a kezdet.
Regin is eleinte humorral oldotta a feszültséget, de egy idő után már ez sem segített.

Nem tudom hogy Cole mit gondolt, de ennyit szenvedni, amit Regin... Komolyan, sokszor megdöbbenve abbahagytam az olvasást, mert ez már sok volt. Mármint egy romantikus könyvhöz képest. Elég annyit mondanom, hogy Regin sem úszta meg az élve boncolást....

A páros nem igazán fedeztem fel semmiféle kémiát. Oké, Declan ír, és azokat szeretjük. Kivételt képez maga Declan. Merthogy Cole akármennyire próbálkozott, egyáltalán nem sikerült megkedvelnem. Sőt! A sorozat történetében ő az első, akit nagyon nem kedvelek. A könyv vége ide vagy oda.

Igen, fájdalmas a múltja. Érthető hogy mit érez. Ennek ellenére engem teljesen hidegen hagyott. Főleg úgy, hogy Aidan levett a lábamról.

A könyv több szereplőt is felvonultat. Lothaire kötetét szépen előkészítette. Még most sem tudom, hogyan állok vele, Hol kedvelem, hol hidegen hagy.

Natalja pozitív meglepetés volt. És a könyv abszolút kedvence nálam - természetesen Nixen kívül - Thad volt.  Senki sem tudta hogy miféle szerzet, viszont a tipikus texasi stílusával egyből levett a lábamról. És a könyv fő humorforrása is ő volt.

A könyv második fele, és akkor Declan is kezdett nagyon emlékeztetni a Vámpírharc c. kötetre, Bowen volt az, aki "leányzónak" becézte Mariketa-t. És ez a csoportos erdőben való vándorlás is rátett egy lapáttal.

Declan hiába próbált változni, nekem akkor sem lett nagyon szimpatikus. Igen, már kezdett emlékezni, és a berserker módban való dühöngésének hála kicsit megkedveltem, de ennyi.

Regin pedig? Árnyéka önmagának. Gondoltam persze hogy nem mindig az a humoros és pajkos valkűr akinek mutatja magát, de itt... Mondjuk érthető volt.

A könyv végkifejlete és az átok megtörése cseppet csalódást okozott.

És Cole is meghazudtolta saját magát. Regin többször említette, hogy nem engedte meg magának, hogy Aidan-be beleszeressen. Ennek ellenére ezer évig várt rá, és hű volt hozzá. Declan csak árnyéka Aidan-nek, többször megkínozza, ennek ellenére beleszeret...

Na és Declan és a hallhatatlansága? Komolyan, el sem hittem. Eddig ez volt a leggyengébb megoldás, amit Cole kitalálhatott.

Jó nagy spoiler következik:

 Declan-t a szigeten leszúrta Malkolm Slaine. Mindenki úgy hitte hogy meghal, és Lothaire-vel alkut kötve Declan-t vámpírrá akarták változtatni. A Vall Hallban kiderült, hogy Aidan már hallhatatlan berserker, mert a szigeten megvívta a 200. csatáját. És mivel minden reinkarnációjában valamilyen módon birtokolt egy Wodenhez fűződő tárgyát, ezt Woden zászlaja alatt tette.

Nem is lenne ezzel gond, ha nem ez lenne az 5. reinkarnációja. Mert hogy előzőleg volt kalóz és katona is. Aidan-ként a berserkerek feje volt, és vámpírokra vadásztak. Szóval. Ezer év, és csak most nyert meg 200 csatát? Ezt nekem senki ne beszélje be.

Spoiler vége.

Ez elég nagy csalódásként ért. Másrészt, nagyon hiányoztak a régiek. Emma és Lachlain ezer éve nem mutatkoztak, csakúgy mint Kaderin és Sebastian. Cade-ről már nem is beszélve.

Örülök hogy újak is felbukkannak, de azért a régiekről sem kéne elfeledkezni Ms. Cole.

Még most is dilemmázom, hogy hány csillagos legyen a könyv. Mert igen, akciódús volt, olvastatta magát. De könnyen letettem, és nehezen vettem kézbe. Regin nem volt önmaga, és Declan... Sajnálom, de nem kedvelem.

Read More

Patrick Rothfuss - A szél neve

Fülszöveg:
Rothfuss – vagyis Kvothe, aki csakhamar átveszi az elbeszélés fonalát – nagyon tud mesélni. Látszólag minden sora, minden története egyszerű, de az azokat átszövő apróbb utalások százai, a rövid fejezetek csattanóra kihegyezett befejezései, a sejtetésekből kibomló világ egykettőre magához láncol. Nem is lenne igazi fantasy, ha nem egy kocsmából indulna a történet, távolabbról egy városkából, ahol egyre több megmagyarázhatatlan jelenség történik. 
Feketén izzó szemek, kék lángok, gyilkos, ízeltlábú lények… Azonban nem kelnek útra fiatal kalandorok a világ megmentésére, a történet továbbra is négy fal között, a kocsmában „játszódik”. Itt mondja tollba életét Kvothe. Kvothe, a főhős gyermekkora varázslatosan telik vándorszínész szüleivel, egészen addig, amíg apja és anyja, valamint a társulat többi tagja áldozatul nem esik a földöntúli gonosz erőnek, mert olyan titkokat kutatott, amelyet nem kellett volna. A fiú csak véletlenül marad életben, és erdőkben rejtező vademberként lassan talál vissza a civilizált világba, ahol aztán végül sikerül felvételt nyernie a mágusképző egyetemre. Kivételes tehetséggel bír ugyan, de épp ezért irigyeket és ellenségeket szerez magának, igen sok nehézséggel kell megbirkóznia, miközben egyre azt a valamit vagy valakit keresi, aki vagy ami kioltotta szülei életét. Közben barátok, lányok, mesebeli lények sietnek a segítségére.


Borító: 5*
Sorozat: A királygyilkos krónikája # 1
Eredeti cím: The Name of the Wind
Kedvenc karakter: Kvothe, Elodin
Oldalszám: 812
Kiadó: Gabo
Kiadás: 2009, 2014.11.25

Vannak könyvek, amik megérik hogy várjunk rájuk, és várjunk, míg olyan hangulatba kerülünk hogy tudjuk élvezni minden mondatát.
Ilyen könyv a Szél neve is.
Évek óta várólistás volt nálam a könyv, főleg a borítójának hála. De nem voltam felkészülve rá, így nem is erőltettem.
Viszont most eljött az ideje hogy kézbe vegyem ezt a gyönyörűséget. És mennyire jól tettem hogy vártam, és nem siettem.
Ez egy olyan könyv - akárcsak Anthony Ryan vér éneke - ami lassú folyású, mesélős, és minden mondatnak megvan a maga értelme. Lehet hogy ott még nem értjük, de egy, tíz vagy akár száz oldal múlva már érteni fogjuk.

Falni akartam a lapokat. Minél hamarabb, minél többet akartam megtudni. De visszafogtam magam. Lassan, és komótosan olvastam, és próbáltam mindent megérteni. A történet, sőt, Kvothe megérdemli hogy átgondoljam a történteket.

Ahogy a fülszöveg is említi, Kvothe nagyon hamar átveszi a mesélő szerepét.
Így olyan érzésem volt, mintha egyedül nekem mesélne, senki másnak.
A Jelkő fogadó csendességében ültem Bast-vel, a Krónikással, és Kvothe-val együtt.
A könyv stílusa és hangulata lenyűgöző. Imádtam minden mondatát, és alig vártam, hogy még többet megtudjak.

A történet a jelenkori Jelkő fogadóban kezdődik. Már a fogadó hangulata és az ottani emberek is megfogtak. Ilyen egy igazi kocsma hangulat.
Kvothe nyilván kirí onnan, és ez nem csak a vörös hajának köszönhető. Van benne valami, ami kevesekben.

Tetszett, hogy néha megszakadt a történet, és visszatértünk a fogadóba. Ahogy haladta a történet, úgy nyert értelmet a fogadó neve, és az, hogy Kvothe miért is a kocsmáros munkát választotta (?).

Úgy éreztem, hogy a Krónikás maga Rothfuss, és Kvothe teljesen átveszi az uralmat. Igen, ez az ő története. Azt gondoltam, hogy az író a saját stílusát is belecsempészi. Ezt egyáltalán nem éreztem. Amint Kvothe átvette a mesélő szerepét, Rothfuss megszűnt létezni. Olyan érzést keltett bennem, mintha Kvothe egy élő személy lenne, és itt ülne velem szemben. Fantasztikus érzés volt!

A történetről nem írnék sokat, hiszen a fülszövegben minden benne van. Anno, amikor véleményeket kerestem a könyvről, egyet sem találtam, ami kielégítette volna a kíváncsiságomat. Most már értem, hogy miért. Egyszerűen nem lehet visszaadni a könyv hangulatát, az érzést, amit kelt bennem. Még a történet is annyira szerteágazó, hogy nem lehet pár mondatban összegezni.

Egy szó. A szavak az elfelejtett nevek fakó árnyai. Ahogy a neveknek van hatalmuk, úgy a szavaknak is van. A szavak tüzet gyújtanak az emberek elméjében. A szavak könnyet facsarnak a legkeményebb szívből. Van hét szó, amelyektől valaki beléd szeret. Van tíz szó, amelyek a legerősebb ember akaratát is megtörik. De a szó nem más, mint festett tűz. A név pedig maga a tűz.

Annyi biztos, hogy Kvothe teljesen levett a lábamról. A felnőtt kocsmáros és az ifjonc színész, későbbiekben diák.
Kvothe-t sok névvel illetik. Nekem viszont Edema Ruh marad. Sok megpróbáltatás várt rá, és vár még rá. Tanul, hazudik ha kell, de mindig visszatér a gyökereihez. Az Edema Ruh-hoz.

Nehéz már magáról Kvothe-ról is nyilatkozni. Annyi bizonyos, hogy egy zseni. Okos, figyelmes, és óvatos. De közben vakmerő is. Szomjazza a tudást, és úgy szívja magába, mint szivacs a vizet.
Az Edema Ruh tagjaival könnyű és boldog élete volt. Aztán minden megváltozott. Több év után újra kezdett a talpára állni, és rájött hogy mindennek megvan az ár. Úgy írnám le őt, hogy szerencsés, de közben mindenért meg kell küzdenie.
Rengeteg helyzet volt ahonnan csak a szerencsének köszönhetően menekült meg. Máskor keményem megdolgozott érte.
Barátokat, és ellenségeket is szerzett. És közben kutatott, igaz, ez a szál volt ami a leglassabban bontakozott ki.

Ami nagyon meglepett, hogy nem csak Kvothe, de a többi szereplő is "élt". Egy ilyen kaliberű történetnél valahogy ez nem tűnik olyan fontosnak, és az írók nem is nagyon erőltetik meg magukat.
De itt mindenkinek megvolt a saját története és személyisége. Elodin magiszter egyértelműen kedvenc lett. Egy tipikus bolondnak tűnik, aki mindenfélét összehord, de az olvasó tudja hogy minden a helyére fog kerülni, és minden mondatának megvan a maga értelme.
Denna viszont nem igazán győzött meg. Igen, értem hogy nehéz az élete, és értem hogy mit meg kell tennie a fennmaradásért. Okos és értelmes, de ahogy Kovthe is említette: Kegyetlen. Nem a tipikus formában, de mégis az.

Ambrose egyszerűen dühítő, nagyon remélem hogy kegyetlen sorsot szán neki Rothfuss.

Volt egy kis hullámvölgy a könyv felét követően, ahol éreztem hogy kicsit leül a történet, de ez nem tartott sokáig. A könyv utolsó negyede kárpótolt.
A draccus-t nagyon megkedveltem, kár érte.
Ez nem egy tipikus mágikus könyv. Itt inkább a tudományos oldaláról közelítik meg.

A végkifejlet igazán tetszett. Szívesen olvastam volna még tovább Kvothe történetét. Szerencsére előrelátó voltam, és már a polcomon a folytatás.
Ami nagyon nem tetszett, az az prológus, illetve az epilógus utolsó mondata. Nagyon nem akarom hogy ez legyen a vége. Remélem Rothuss nem akarja eljátszani azt, amit Lawrence, mert akkor nagyon mérges leszek.

Ez a könyv azon nagyon ritka darabok egyike, ami kívül és belül is csodálatos.
A borítót enyhén szólva is imádom. A történetre nincsenek normális és kifejező szavak. A fordítás és a kivitelezés előtt pedig emelem a kalapom.

Read More