Stephanie Perkins - Anna és a francia csók

Fülszöveg:
Anna nagy várakozással tekint végzős évének kezdete elé atlantai középiskolájában, ahol van egy remek munkája, egy hűséges legjobb barátnője, és egy alakulófélben levő, ígéretesnek tűnő kapcsolata. Így aztán eléggé elkeseredik amiatt, hogy Párizsba kell költöznie egy bentlakásos iskolába – egészen addig, amíg ott nem találkozik Étienne St. Clairrel, aki okos, sármos, gyönyörű, szóval tökéletes… lenne, ha nem volna foglalt. De a Fények Városában a vágyak valahogy mindig utat törnek maguknak. Vajon a szerelmes majdnem-ek éve a hőn óhajtott francia csókkal ér véget? Stephanie Perkins a romantikus feszültséget mindvégig sistergőn, a vonzalmat pedig magas hőfokon tartja debütáló regényében, amely garantáltan megbizserget minket a fejünk búbjától a lábujjainkig és megolvasztja a szívünket.


Borító: 4
Sorozat: Anna és a francia csók # 1
Kedvenc karakter: -
Oldalszám: 384
Kiadó:Könyvmolyképző
Kiadás: 2012

Ez  a könyv is ősidők óta a várólistámon van. Viszont mindig visszatartott valami tőle. Most így utólag eléggé bánom hogy csak most sikerült elolvasnom a könyvet.
Sajnos mostanában nincs szinte semmi időm olvasni. Viszont az sokat elárulhat, hogy ma, pár óra alatt elolvastam. Szinte faltam a lapokat. Szerettem a könyvet, viszont egy kicsit - egy nagyon kicsit - keserű szájízzel csuktam be a könyvet.

A történet nem ismeretlen. Új iskola, a suli legpartiképesebb fiúja, bonyodalom, vicces helyzetek és romantika. Viszont még így is tudott újat mutatni a könyv.
Anna nemcsak új iskolába, hanem új országba is kerül. Édesapja kitalálta, hogy egy tanév erejéig Párizsban taníttatja lányát, méghozzá egy bentlakásos iskolában. Persze Anna kiborul, de nincs mit tenni. Megkezdi cseppet sem unalmas életét a Fények Városában úgy, hogy egy árva mukkot sem tud franciául.
És mint ahogy az lenni szokott, találkozik egy helyes sráccal, és minden szép és jó....Lenne, ha a fiúnak nem lenne barátnője, és Anna sem hagyta volna otthon - Atlantában - a neki tetsző fiút.

Bevallom nőiesen engem eléggé levett a lábamról a könyv. Valami folytán nem kedvelek semmit ami francia, de ez a könyv... Egy aranyos, fiatalos romantikus mese.
Anna egy normális YA hősnő. Szóval megvan a magához való esze, humoros és mindig valami vicces helyzetbe kerül.
A könyv egyik legnagyobb húzóereje - nálam - hogy átlagos. És ezt vegyétek pozitív véleményként. Itt egy lány, aki egy másik országba kezdi el a tanulmányait. Teljesen átlagos. Átlagos tini problémákkal és helyzetekkel. Életteli és nagyon is valósnak tűnő személy. És ez igaz Étienne-re is.
A legtöbb YA könyvben a főszereplő fiú magas, jóképű, rossz fiú, féltékeny és minden ami sablon. Persze ezzel sincs bajom. Viszont Étienne annyira igazinak tűnik. És vannak hibái, amiért néha megcsapkodtam volna. Alacsony, még Anna is magasabb nála pár cm-rel. Rágja a körmét ha ideges vagy izgatott. Kedves és elragadó, viszont soha nem beszél magáról. Nehezen hoz döntéseket, és szereti az állandóságot. Valamint tériszonyos. Nagyon. És ahogy Anna is említette, Étienne egy nemzetközi srác. Francia neve van, Amerikában - San Francisco - született, de Angliában nevelkedett. De nekem inkább tűnt franciának. Megvolt benne minden, ami franciává teszi.
És ha már itt tartok. Úgy éreztem a könyvet olvasva, hogy én is bebarangolom Párizst, és Anna-val együtt fedezem fel. Legszívesebben már holnap elmennék oda.

Anna a könyv elején még egy igaz amerikai lány volt. Viszont amikor hazautazott, hamar ráébredtem, hogy Anna eleurópaiasodott. Vagyis inkább elfranciásodott. Nekem Anna többé nem amerikai volt, hanem francia. Az otthona nem Atlantában volt, hanem Párizsban.
Ezért is az a bizonyos keserű szájíz. Annyira azt akartam, hogy maradjanak Párizsban. Ehelyett...

Mindig érdekes olyan YA könyvet olvasni, ahol a főszereplők az utolsó évüket töltik az iskolában. Már fél lábbal egy másik életben vannak, és készülnek továbblépni. Itt ez csak az utolsó oldalakon éreztem. Adott egy jó társaság, tanulnak és bejárják Párizst. A cukrászdáktól megkezdve a mozikig és a nevezetességekig. És a könyv végén azzal kell szembesülnöm, hogy kész, vége. Nem fogok többet olvasni erről a társaságról, erről a bentlakásos suliról. Nem tudok meg többet róluk, hiszen már külön utakon, más országokban folytatják az életüket.

Maga a könyv olvastatja magát, és nagyon szórakoztató. Tudom ez közhelyes, de mégis igaz. Nem bírtam letenni, és élveztem olvasni. Anna igazán vicces és logikus lány. Persze ő is követett el hibákat. Étienne viszont... Voltak vele gondjaim.
Egyrészt a kémia a két karakter között már az első találkozáskor megvolt. Szinte izzott körülöttük a levegő. Összebarátkoztak, és legjobb barátok lettek, hiába a vonzalom, amit mindketten igyekeznek tagadni.
És ezért is haragszom St. Claire-re. Nem állt a sarkára, hanem a biztonságot és a megszokottságot választotta. Sokáig szöszmötölt, mire rászánta magát a dolgokra. Viszont ez egy olyan dolog, amit szerettem és utáltam benne egyszerre. Hogy realista. Nemcsak az ő karaktere, hanem Annáé, és az egész könyvé is. Persze egy-két klisé nem hiányozhatott, és talán néha túl rózsaszín volt, de megbocsátom. Hiszen Párizs a szerelem városa.
Anna és Étienne kapcsolata nagyon aranyos, szinte bájos volt. Imádtam a hálaadásos részeket, valamint a téli szünetben az emailezésüket is.

A mellékszereplők nem tettek rám túl nagy benyomást. Rashi eléggé háttérbe szorult, és Mer...legyen elég annyi, hogy hajlok arra, amivel Amanda "megvádolta". Na és Josh? Tudjátok, hogy ő a harmadik kötet szereplője. És a párja is felbukkant, Isla... Kíváncsi leszek rájuk.

A könyv vége...A szereplők jó sokáig elbeszéltek egymás mellett, vagy St. Claire miatt megszakadt a folyamat, és én Anna-val együtt dühöngtem. Nagyon mérges vagyok St. Claire-re emiatt.
Viszont a vége igazán aranyosra sikeredett. Az viszont nagyon nem tetszett, hogy a páros a tanulmányaikat Amerikában folytatják, és külön iskolában. És egy kicsit messze egymástól. Nekem Étienne és Anna is európai, és főleg francia. Azt vártam, hogy ott maradnak, és nem térnek vissza az államokban. Nagyon nem illik szerintem Étienne-hez Amerika.

A szereplők további sorsát az írónő hamar lezárta. Mer Olaszországba tanul tovább, Rashi is szervezi az életét, Josh pedig még marad egy évet a suliban. Annáék Amerikába térnek vissza...Szóval maradjunk annyiban, hogy ennek a befejezésnek nem igazán örültem.

Szerettem olvasni a könyvet, teljesen elvarázsolt. Étienne és Anna aranyos és jó páros. Ahogy utána olvastam, a következő részben is felbukkannak, szóval nem búcsúzunk el tőluk. Viszont hiába szerettem, valami - egy paraszthajszálnyi valami - hiányzott. Én magam sem tudom mi, de annyi biztos, hogy majdnem kedvenc a könyv, és nem utoljára olvastam a könyvet.

Read More

Egy kis esti elmélkedés...avagy hogyan is zajlik manapság egy nyereményjáték?

Már egy ideje gondolkodom azon, hogy írjak-e a témáról egy bejegyzést, de ma este megkaptam a végső lökést.

Mi a poszt tárgya? A mai nyereményjátékok, és azoknak a menete.

Régen minden olyan pofon egyszerű volt. Ha szerettél volna játszani egy könyvért, akkor csak annyi dolgod volt, hogy válaszoltál egy egyszerű kérdésre az adott blog oldalán, és azt elküldted email-ben.

Egyre többször találkozom azonban azzal, hogy jóformán ránk kényszerítik, hogy kövessük az adott blogot. Mert ha ez a feltételt nem teljesítjük, akkor alapból buktuk a dolgot. Oké, sokan feliratkoznak és ezzel le is tudják a dolgot.

Régebben én is ezt tettem volna. Ma már nem. Mivel én részvevő is lennék, és blogot is vezetek, így mindkét oldalról nagyjából átlátom a dolgot.

Az adott blog írója (direkt nem nevezem bloggernek, mert rengeteg kritikán aluli blog van manapság, és alig találni pár gyöngyszemet) szeretné, ha minél látogatottabb lenne a blogja. És életteltelibb. Szerintem mindenki ezt szeretné. Én is. Viszont amikor egy nyereményjáték "követéshez" kötött, akkor elgondolkodom, hogy ez a blog írójának miért is jó. Mert lássuk be. Igaz, sokakat bevonz az "ingyen könyv", és rengeteg "rendszeres olvasója" lesz, ami olyan jól mutat. *cinikus* 

Viszont ahogy lezajlik a játék, nem hinném, hogy ezek a feliratkozottak visszajárnának a blogra. Maximum pár százaléka. Mert lássuk be. Csak a nyereményjátékra fókuszálunk, más nem is érdekel. 

 

De ez miért jó a blog írójának? Ezzel csupán azt éri el, hogy nem tudja megkülönböztetni a valódi követőit, akiket tényleg érdekel, hogy mit csinál. Oké, aláírom. Baromi szépen néz ki, amikor a nulla követőből hirtelen 60 lesz,de ez csak önámítás.

Ha szétnéztek a követőim között, nincsenek sokan. De nekem ők is bőven elegek, hiszen ők önszántukból iratkoztak fel a blogomra, nem csupán egy játék miatt.

A másik dolog, amivel egyre többen találkozom. Nem elég, hogy kövessük a blogot, a Facebook oldalát is likeolni kell, és persze a twitterét is. Ha van. Ezek is amolyan muszáj dolgok. Ismétlem, hogy értem hogy szeretnék ha több olvasójuk lenne, viszont nem hiszem, hogy ez a helyes megoldás.

Ahogy találkozom egy ilyen nyereményjátékkal, azonnal ki is léptem onnan. Nem fogok csak azért feliratkozni valahová, hogy esélyes legyek.

Több blogger és blog író is szokott nyereményjátékot indítani. Azok igazán kreatívak. Nem kötelező őket követni és likeolni. Van hogy idézetes, van hogy borítós, van hogy találós kérdéses az adott játék. Ezt sokkal többre értékelem, hiszen nem csak abból áll a dolog, hogy kattintok egyet és kész. Gondolkodni kell, utánajárni. Szóval foglalkozunk vele. Ezáltal magát a blog íróját egy kicsit megismerjük, és az értékelésébe is beleolvasunk. Én így szoktam.

Sokkal kreatívabb és kellemesebb dolog ez, mint a kövess és nyerj megoldás.
Az már másodlagos, hogy ebben az évben semmit sem nyertem még, pedig igenis játszom. De ez legyen az én bajom.

Lehet hogy sokaknál kiverem azt a bizonyos biztosítékot, de nem sajnálom. Régóta a bögyömben van ez a rendszer, és nem is látom sok értelmét. Ha már valaki blogolni kezd, ne úgy akarjon rendszeres olvasókat szerezni, hogy vagy követsz és lehet hogy nyersz, vagy viszlát.

Mert mi értelme a blogolásnak, ha csak álkövetőknek írunk, és a senki sem tudja megmondani, hogy ki a valódi olvasó és ki az, aki a játék után lusta volt leiratkozni?

Read More

Szerzemények # 9 (Október)

A múlthavi szerzeményes posztomban úgy búcsúztam, hogy előre félek ettől a hónaptól, hiszen... Születésnapom volta a hónap közepén, és ilyenkor kötelező könyvet venni/kapni. Nos, nem kellett volna ennyire félnem, mert nem vettem túl sok könyvet. Meg is lepődtem magamon. Oké, az hozzátartozik, hogy a Maximos rendelésemet áttettem erre a hónapra. Pedig onnan is rendelni szerettem volna.

A hónapot egy antikváriumban kezdtem. A Chrno Crusade nagyon régóta várólistás nálam, és az anime is. Viszont míg nem olvasom a mangát, addig az animét sem kezdem el. Viszont ebben az antikváriumban az első három rész 600 Ft/db volt, szóval kár lett volna otthagynom.

Mivel a hónap közepén születésnapom volt, már megszokott nálunk, hogy én rendelek, a szüleim pedig finanszírozzák. Nem szoktam túlzásba esni. Maximum 2 db szoktam rendelni. Most sem volt másképp, mert a Lírán keresztül sikerült beszereznem az Unbreakable: Törhetetlen valamint a Storm: Vihar című köteteket 25%-os kedvezménnyel.

Nem csalódtam egyikben sem. Jó, a Törhetetlentől többet vártam,de így is jól szórakoztam olvasás közben. A Storm pedig...A Merrick fivérek és Hunter elvarázsoltak... Érzem, hogy kedvenc lesz a sorozat.

Anna Rice munkássága nálam az imádom/utálom kategóriába sorolható. Annyira akarom szeretni, viszont a stílusa annyira egyedi, hogy több hónap kell, mire rászánom magam a könyvei olvasására. Viszont a Múmia kilóg a sorból, már ha lehet hinni a pletykáknak. Olvasmányosabb. És amikor úgy 2 éve megláttam a Szukits féle borítót... Csak annyit bírtam kinyögni, hogy nekem ez kell. Az egyik legszebb borító, amit valaha láttam. Szóval amikor a Szukits-nál 50%-os leárazás volt rá, összeálltunk pár mollyal, és megrendeltem. Nem olvastam még, de ami késik, nem múlik.

Natsuo Kirino-tól már olvastam a Kínt. Szerettem és undorodtam tőle egyszerre. Viszont amikor a postán jártam, és 690 Ft-ért árulták a Halál Istennőjét - ami várólistás nálam - nem haboztam.

A hónap utolsó vásárlása pedig - ahogy megszokhattátok - két újabb Anita Blake kötet. A Haláltánc a sorozat mélypontja volt nálam, viszont a Harlekin... Nagyon szerettem.

Nem estem túlzásba októberben, és ahogy remélem a november is hasonlóan fog telni.Viszont mindjárt itt a december, és akkor aztán nem győzök majd a jobbnál jobb akciók között válogatni.

Read More

Laurell K. Hamilton: A Harlekin

Fülszöveg:
Létezik egy titkos társaság, akiktől még a vámpírok is tartanak. A szervezet neve: Harlekin, tagjai valós személyét rejtély övezi. A vámpírvilág rendőrségeként az a feladatuk, hogy megregulázzák a saját törvényeiket megszegő vérszipolyokat. De mi van akkor, amikor maga a Harlekin hágja át saját szabályait? Hogyan védekezhetnek ellenük az egyszerű vámpírok és alakváltók? Vagy Anita Blake? Miközben Anita szeretői érzelmi viharainak közepette egyensúlyoz, megjelenik a városban a Harlekin, s hamar kiderül, csöppet sem békés szándékkal.


Régi értékelés: 2,5
Borító: 5
Sorozat: Anita Blake # 14
Kedvenc karakter: Byron, Edward, Olaf, Anita
Oldalszám: 484
Kiadó:Agave
Kiadás: 2009

Újraolvasás.

Nemrég (újra)olvastam a Haláltáncot is, és meg kell mondanom, hogy nálam az volt a sorozat mélypontja. Minden szempontból. Viszont ezt a kötetet nagyon vártam, ne kérdezzétek hogy miért. Talán a borító tehet róla. Egyszerűen imádom. Vagy talán a rejtélyes fülszöveg? Fogalmam sincs, viszont az tény, hogy nagyon régóta nem élveztem ennyire egy Anita Blake regényt sem. Talán az Égő áldozatok-nál voltam ugyan így felpörgetve.

A fülszöveg rejtélyes, és maga a Harlekin is. Nagyon kíváncsi voltam, hogy mi fog itt történni. És nem is kellett csalódnom. Már az első oldalakon megfogott a könyv, és alig bírtam letenni. Ha mégis le kellett tennem, akkor hisztizni támadt kedvem, mert nem olvashatom a könyvet.
Nagyon sok szereplőt felvonultat a könyv. Van akit imádtam, és van, aki egyre lejjebb esik a kis listámon.
Byron az előző kötetekben bukkant fel, és én egyből megkedveltem. Jelentem, ebben a kötetben viszont az egyik nagy kedvenc szereplőmmé avanzsált. Egyszerűen imádom ezt az angol vámpírt, remélem Hamilton többet fogja szerepeltetni.
Csakúgy, mint Edward-ot, aki Anita kérésére felbukkan St. Luisban. És nem egyedül jött. Peter - a fogadott fia - és az egyik kedvenc szociopatám, Olaf is a társaság tagja. De róluk egy kicsit később.

A Harlekin-ről soha, semmilyen körülmények között nem szabad a vámpíroknak beszélni. Ha mégis megteszik, halál fiai.
Viszont amikor Anita kap egy maszkot a pánik a tetőfokára hág. Jean-Claude persze elejét veszi ennek, hiszen a Harlekin fehér maszkot küldött. Ami náluk annyit tesz, hogy csak megfigyelnek. Akkor van baj, ha fekete maszkot kap az adott vámpír, mert akkor értelemszerűen a kivégzéséről értesítik szerencsétleneket.
Viszont valami nagyon nem stimmel. Hiába a fehér maszk, a Harlekin ott támad, ahol tud. Anita agyába is befurakodnak, és nem egy vámpír és alakváltóéba is. Persze útközben derülnek itt ki dolgok, de a pánik ismét felüti a fejét.
Nagyon tetszett, maga a Harlekin és a"munkájuk". Az is, hogy semmit sem lehet tudni róluk, mivel senki sem tudja, hogy kicsodák. De mi is a feladatuk? Ők amolyan vámpírrendőrség, akik ítéletet mondanak a vámpírok felett, ha megszegik a vámpírok szabályait

Anita is hozza a szokásos formáját. Dögös, makacs és az ügy végére akar járni. Persze a saját módszereivel. És végre, elérkeztünk oda, amit én az első kötet óta várok. Jean-Claude végre nem csak beszél és manipulál, hanem az erejének egy részét is megmutatta. Itt szinte ujjongtam, mert tényleg vártam már tőle valamit. Már ezért piros pont jár Hamilton-nak.

A kötetben Belle Morte is nem egyszer felbukkan. És túlságosan segítőkész. És Hamilton bevállalt még egy rizikót. Belle Morte és Anita - a túlélés érdekében - szexeltek. Igaz, csak metafizikus formában. Értitek. Eléggé meglepődtem ezen, bár nem kéne. Hamilton szereti a fura dolgokat.
És ha már itt tartunk. Feltűnt még valakinek rajtam kívül, hogy hiába, a könyvben nem egy szexjelenetre sor kerül (Raphael a Patkány király,Richard, Belle Morte, Donovan a hattyúkirály) egyik sem szerelemből, vagy vonzódásból történt.Mindegyik kizárólag vagy az ardeur kiszolgálására, vagy hatalomépítés céljából történt. Ezt egy kicsit keserű szájízzel vettem tudomásul. Viszont Anita nem hisztizik. Teszi, amit kell. Főleg, amikor Jean-Claude és Richard élete egy hajszálon függött, és neki kellett megmentenie és éltetnie őket.

Richard egy külön kategória. Amennyire kilóg a sorból, ugyanannyira bele is illik. Nem volt vele túl sok problémám. A kötet 3/4-éig. Amikor a végső csatára sor került szinte üvölteni támadt kedvem, hogy Richard, pusztulj onnan vagy csinálj amit akarsz, de többet fel ne bukkanj.

Nagyon cselekmény dús a kötet - külön hála Hamiltonnak. Edward külön öröm hogy felbukkant. Na és Olaf is. Annyira beteg egy alak, de nem tudok nem vigyorogni rajta. Imádom amit Anitával művelnek, vagy éppen nem művelnek. Olaf is hozta a szokásos formáját. Komolyan, imádom ezt a csapatot. (Edward, Olaf és Anita)

Eközben persze a Harlekin is tevékenykedik, igaz, csak pszichés téren. Későbbiekben pedig fizikálisan is. Nagyon izgalmasak voltak ezek a részek, alig bírtam letenni, és reméltem, hogy Hamilton még tudja fokoznia feszültséget.
Nos, tudta. Marée Noire is tiszteletét tette. Róla is egyre többet tudunk meg. Ő a Vámpírok Ősanyja, aki vámpír és alakváltó egyben. A régi vámpírok mind ilyenek voltak, csak az idők folyamán felhígult a a"vérvonal".

És ha még ez nem lenne elég, Anita belső állatkái (leopárd,farkas, oroszlán) is ténykednek, nem egy kellemetlen pillanatot okozva ezzel Anitának. Haven alias Sütiszörny is visszatért. Nem tudom miért, de kedvelem őt, bár látom, hogy sok baj lesz vele.
Requiem viszont nagyot esett a szememben. Amennyire imádtam, most annyira kezd elegem lenni belőle. Reméltem, hogy Hamilton nem akarja "elrontani". De mégis megtette.

A végkifejlet ütős lett, bár nagyon el lett húzva. Sokszor azon vinnyogtam, hogy hirtelen lett minden lezárva - már ami az előző részeket illeti - itt viszont épp ellenkezőleg. Kezdtem unni a "nagy csatát". Mindenki egy hajszál választ el a haláltól, erre a szereplők több oldalon keresztül csak drámáznak és siránkoznak. (Igen, főleg Richard). Viszont nagy piros pont Hamilton-nak, mert a város összes alakváltó csoportja is részt vett a csatában, és a vámpírok is.
Anita is megrekedt párszor, de hála Nathaneil-nek és Damien-nek sikerült tisztán látnia.

Amit mondhatok a könyvről: Az egyik legjobb Anita kötet, amit olvastam, hiába van tele szexel és metafizikai okosságokkal. Sokat drámáznak, de a feszültség és a harci készültség, valamint az ellenség kárpótolt ezért. Anita ismét csak fejlődik, szert tett egy újabb állatra (tigris) és nem sír a helyzetén. Logikusan végiggondolja a dolgokat és cselekszik. Vagy éppenséggel dühöng. De ez csak Richard-nak köszönhető.
Az Égő áldozatok óta nem olvastam ilyen jó Anita kötetet, és remélem, hogy a következő rész is lesz legalább ennyire izgalmas. És ahogy a folytatások fülszövegét olvasgattam, a Harlekin még tiszteletét teszi Anitáéknál. Alig várom!

(Megjegyzés: Nem tudok, hogy anno miért pontoztam le ennyire a könyvet. Gondolom azért, mert molyon jelöltem be egymás után, és véletlenszerűen csillagoztam az Obszidián Pillangó után...)

Read More

Laurell K. Hamilton: Haláltánc

Fülszöveg:
St. Louis-ban fellép a világhíres vámpír balett-társulat. A nagy eseményre rengeteg vámpírúr érkezik, pomme de sang jelölteket hozva magukkal Anitának, akinek energiaháztartása az ardeur miatt egyre csökken. És ha ez még nem lenne elég, úgy tűnik, teherbe is esett, a teszt pozitív. A lehetséges apák száma viszont majdnem ugyanannyi, mint a pomme de sang jelölteké. Ezzel egy időben a triumvirátus hatalma véletlen események során megerősödik, Anitát pedig több ízben is meglátogatja Minden Vámpírok Öreganyja, a sötét Marée Noire, aki minden jel szerint ébredezik…


Borító: 4
Sorozat: Anita Blake # 13
Kedvenc karakter: Jason
Oldalszám: 576
Kiadó: Agave
Kiadás: 2008

Újraolvasás.

Mióta újraolvasom a sorozatot vannak dolgok, amiket jobban megértek, mint anno, amikor két évvel ezelőtt olvastam a sorozatot.

Anita nagy utat tett meg ezalatt a 13-14 könyv alatt. Mondjuk inkább úgy, hogy teljesen kifordult önmagából, és szinte már nem is az, aki volt.

Bevallom nőiesen, nekem ez a könyv volt a sorozat mélypontja. Az előző kötetekben is alig volt valami cselekmény, de itt...

Az egész könyv semmiről sem szól. És ezt értsétek szó szerint. Már elfogadtam azt, hogy mivel Jean-Claude ereje a nemiséghez áll közel,szükségesek ezek a jelenetek. Viszont ami itt történt, az már kicsit sok volt. Sőt, inkább unalmas.

A fülszöveg elég érdekes, szóval vártam valamit. Értitek. De nem kaptam semmi mást, csak hisztit, metafizikai gubancokat, szexet, hisztis és így tovább...

A könyv 80%-a csak arról szól, hogy Anita idegbajoskodik, hogy terhes. Az apák száma pedig szinte végtelen... Persze ebből kialakul egy nagyobb hiszti, hiszen Richard pont erre vágyik. Egy gyerekre. De lehet, hogy nem az övé. Akkor neki nem kell. (Igen, Richard megint alkotott...)
A pomme de sang jelöltekkel kapcsolatban. Én azt vártam, hogy több Város Urat és Úrnőt ismerünk meg. Ennek ellenére csak Cape Cod és Chicago Urát és kicsinyt háztartását ismertük meg.

Érdekesek voltak, főleg Cape Cod Ura és felesége, a szirén. Viszont ezt is elég felszínesen érintettük.

A legnagyobb baj a könyvvel, hogy semmi cselekménye nincs. Zajlik az élet, Anita egyik szerelmi hisztiből mászik át a másikba, és ez még nem lenne elég, kiderült, hogy már nem csak farkas és leopárd likantrópiával van megfertőzve, hanem oroszlánnal, és egy eddig ismeretlen lénnyel. Szóval a fő problémát a könyvben az oroszlánok jelentik, mivel Chicago Ura, Auggie-nak a hívóállatai és Anita igencsak vonzódik hozzájuk. Főleg Haven-hez, alias Sütiszörnyhöz. De csak metafizikailag.

Nagyon vártam, hogy mikor bukkannak fel vámpír balettáruslat tagjai, és milyenek is. Hamilton viszont annyira elveszett az érzelmi részeken, hogy az utolsó pár fejezeteben lezavarta az egész balett szálat. És ami már megszokott tőle, a végkifejlet, és az úgynevezett epilógus is el lett sietve.

Anita is megváltozott. Még mindig tökös, viszont most már kezd együttműködőbb és szerelmesebb is lenni. Az erkölcsei már nagyon nem azok amik voltak, viszont még így is akadnak olyan dolgok, amiket nem vesz be a gyomra.

Az ardeur-ral is folyamatosan küzd, és mivel nincs elég pomme de sang jelölt, jönnek azok maguktól.

És ha már itt tartunk. Hamilton, mi a fészkes fenét műveltél Requiem-vel, akit az előző részben annyira megkedveltem? Teljesen kivetkőzött magából, és azon imádkoztam, hogy térjen vissza a megszokott önmagához. Hála az égnek ez valamennyire sikerült is neki.

Anita ismételten nem teketóriázott, már ami a szexet illeti.

A sorozat folyamán először került sor egy olyan hármas menetre, ahol férfi-férfi-nő felállás volt. Persze ez eddig is így volt, viszont eddig a férfiak nem nyúltak egymáshoz. Most viszont Jean-Claude és Auggie (Chicago Ura) élvezték egymás testét, miközben Auggie Anitát élvezte. Értitek. Le is esett az állam rendesen, hogy Hamilton ezt bevállalta. Persze innen nem volt megállás, jött a Micah-Anita-Nathaniel-Jean Claude felállás, London az új vámpír is belekóstolt Anita erejébe. Ami szomorú, hogy ő amolyan ardeurista, azaz ardeur függő aki pont ezt szerette volna elkerülni. Requiem levágott egy nagy hisztit, de ő is sikeresen megfektette Anitát, majd a könyv végén Natnaniel+Jason is.

És az utolsó oldalakon Asher és Anita végre kettesben voltak, ami nem várt fordulatot okozott. Anita majdnem meghalt, Asher viszont szert tett végre a hívóállatára, a hiénára.

Ha már itt tartunk. A rengeteg szerető mellett nem meglepő, hogy jó pár hisztire is sort került. Asher hisztijén viszont eléggé meglepődtem, hiszen nem ezt vártam tőle. Emlékeztem rá, hogy szert tett a hívóállatára, bár arra nem, hogyan.

Nathaniel-t valahogy mindenki szereti, viszont nekem pár kötet óta eléggé semleges lett. Micah kifejezetten zavar, hiszen annyira tökéletes. Anitának.

Kiderült az is, hogy az ardeur is fejlődik, és neki köszönheti Anita a mostani helyzetét. És szeretőit is.

Anita a könyv folyamán nem egyszer idegösszeomlást kapott, amit meg is tudok érteni. Kellett ez is.

Nem fogok szépíteni. A könyv nagyon unalmas volt. Hiányzik a nyomozás. Hiányzik az izgalom. Nincs szükség arra, hogy egy 500 oldalas könyv szinte csak arról szóljon, hogy ki és mikor veri ki a hisztit. Lassan haladt a könyv, mert cselekménye az nem igen volt. Szegény Damian is mindig megszívja, mert mindig csak akkor hallat magáról, amikor vagy haldoklik, vagy Anita személyes nyugtatója.

Viszont ahogy felbukkantak a balett táncosok, egyből úgy éreztem, hogy pörög a könyv. Viszony ennyi kevés egy jó könyvhöz.
És ne feledjem Marée Noire-t sem, aki egyre többször kukkant be Anitához.

Egy szó, mint száz. Szeretem ezt a világot, viszont kezdem nagyon unni a sok érzelmi és metafizikai katyvaszt. A sok szeretőről meg már nem is beszélek,

Rengeteg sebből vérzik a sztori, sokkal többet is ki lehetett volna belőle hozni. Főleg, hogy teljesen felesleges volt a pomme de sang jelölteket elhozni, mert a végén úgyis London lett a befutó...

Read More