Natsuo Kirino - Kín

Fülszöveg:
Kirino többszörös díjnyertes regénye egy csendes tokiói kertvárosban elkövetett gyilkossággal kezdődik. Jamamoto, a kisgyermekes anya, aki éjszakai műszakban dolgozik egy gyárban, megfojtja erőszakoskodó férjét, majd kolléganőitől kér segítséget, hogy megszabaduljon a holttesttől, és eltüntesse a gyilkosság nyomait. Az intelligens és hidegvérű Maszako veszi a kezébe az irányítást, de hamar rájön, hogy ez a gyilkosság csupán a kezdete egy félelmetes útnak, amely a japán társadalom legsötétebb bugyraiba vezet…
Kirino regénye egyszerre irodalmi remekmű, mely megindítóan idézi fel a japán társadalomban alávetett szerepre kárhoztatott nőket és a velük szemben támasztott elvárásokat, ugyanakkor oly sötét, oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet. Nincs az a véres amerikai nagyvárosi erőszaktörténet, amely fölvehetné a versenyt a Kín iszonyatával.
„Felejtsük el a virágrendezést meg a gésákat… A Kín izgalmas bepillantást nyújt a japán alvilág könyörtelen mindennapjaiba, miközben szétzúzza a japán nőkről alkotott sztereotípiákat.”
Kirino Natsuo 1951-ben született, saját hazájában gyorsan hírnevet szerzett, mint zseniális krimiíró, akinek munkái messze túlmutatnak a szokványos bűnügyi regényeken. Ezt a tényt támasztja alá, hogy nemcsak a Japán Bűnügyiregény-írók Nagydíját nyerte el – 1998-ban a Kínnal –, hanem a rákövetkező évben az ország egyik legrangosabb irodalmi kitüntetését, a Naoki-díjat is a Hamvas arc című regényével.

Nagyon nehezen tudok erről a könyvről bármit is írni. Szeretem Japánt, szeretem a kultúrájukat, szeretem a mangáikat illetve az animéiket, szeretem a könyveiket. De! Míg a mangák humorosak, romantikusak, és kikapcsolnak, addig a könyvek… Kell hozzájuk egy olyan lelki állapot, amivel elfogadod, hogy ezek nem egy tipikus amerikai könyvek.

Más a felfogásuk, másképpen látják a dolgokat. Ezért is porosodott már több mint fél éve a polcomon a könyv. Nem volt meg hozzá az az állapot, ami kellett. De tegnap előtt úgy éreztem, hogy most jött el az a pillanat, hogy nekikezdjek.

Amint kinyitottam a könyvet, tudtam, hogy nem lesz happy end, valami olyat fogok olvasni, amit még eddig nem. Amint elkezdtem olvasni, nem létezett Kirino Natsuo. El is feledkeztem róla. Olyan volt, mintha egy filmet néznék. Magam előtt láttam minden egyes szereplőt, helységet, jelenetet, gyilkosságot. Alapjáraton nem vagyok egy vizuális típus. Már ami az olvasást illeti. Ezért is döbbentett meg, hogy most szinte láttam, hogy mi történt.

„ Kirino regénye (...) megindítóan idézi fel a japán társadalomban alávetett szerepre kárhoztatott nőket és a velük szemben támasztott elvárásokat, ugyanakkor oly sötét, oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet. ”

A fülszöveg nagyon jól festi le, a japán nők, szerepét. De nem csak az övéket. Az egész társadalmukat. Az udvariasságot, amit megkövetelnek, a csendes tűrést és az érzelmeket, amit elrejtenek, az indulatot, amit nem mutatnak ki. Ez hozzájárul ahhoz, hogy olyanok legyenek, mint ez a négy nő. A ki nem mondott szavak olyan dolgokhoz vezetnek, amik még a szereplőket is megdöbbentik.

A könyv minden oldalán ott a belső feszültség, ott az udvarias mondatok mögé rejtett szavak.

Ez az első könyv, amin nagyon sokáig fogok még gondolkodni, és fogom magamban elemezni.

Egy tipikus mintafeleséggel kezdődik minden, és ami azután következik… Út a pokolba. Akár a személyre szabottba, akár a „közösbe”.

Yayoi tényleg egy mintafeleség. Tűr és tűr, meghunyászkodik, gyereket nevel és dolgozik. A férje elhidegült tőle, és Yayoi csak tűr. Egy apró mondat, és a nőből kirobban az évek alatt felgyülemlett düh, és oda vezet, hogy… Megfolytja a férjét egy nadrágszíjjal. Mi következik ezután? Hívja az egyik munkatársát, Masako-t. A nő a központi figura, ő a vezetője ennek a kis brancsnak. Ő az ész, ő a higgadtság.  És olyan dolgok veszik kezdetét, amik számomra megdöbbentőek voltak.

Be kell vallanom, hogy életemben először undorodtam minden egyes szereplőtől. (Kivéve Kazuo-tól, de azt majd később.) Először próbáltam szimpatizálni mindenkivel, de rájöttem, hogy ezek mind beteg emberek tele önzőséggel, kapzsisággal, vagy… őrülettel.

Yayoi-nak volt a „legkönnyebb dolga”. Megölte a férjét, előadta a szomorú özvegyet. De nem sokáig, ami gyanút keltett. Undorodtam tőle. Ahogy haladt a könyv, úgy került felszínre a valódi énje. Egy kis szerencsétlen, tudatlan, meghunyászkodó nyámnyila nőszemély.

Kuniko – a négyes egyik tagja – még undorítóbb. Nincs tisztában önmagával, állandóan költekezik, de nincs pénze és annyi adósság van a nyakán, hogy soha életében nem fizeti ki. A pénzért bármire hajlandó. Feldarabolni egy holtestet, vagy egy „zs” kategóriás uzsorásnak bevallani mindent, csak hogy mentse magát.

Yoshie-val sokáig szimpatizáltam, hiszen ő volt a legnehezebb helyzetben. Se pénze, se célja, ápolja az anyósát, ott a lánya, később az unokája és még sorolhatnám. Neki tényleg problémái voltam, de őtőle is ugyanúgy rosszul voltam, mint a többiektől. Pénzért bármit megtett. És saját magát győzködve elhitette magával, hogy egy holttest feldarabolása nem is bűn.

„– Folyton arra gondolok – szólt közbe elérzékenyülve Yoshie –, hogy az az ember még örülhet is, amiért így bántunk vele. Tudjátok, amikor arról olvastam, hogy földarabolnak holttesteket, borzasztónak találtam a dolgot, pedig ugye, hogy valójában nem is az? Ha valakit ilyen szépen, teljesen szétszednek, az már szinte olyan, mintha megadnák neki a végtisztességet.”

Masako… Egy rejtély. A legjobban ez az idézet írja le a nőt:

„- Jajj Masako! – esett pánikba az asszony. – Mi folyik itt? Miért történik ez velünk?

- Szerintem azt mondhatjuk, hogy fölébresztettünk egy szörnyeteget.”

Végiggondolva mind a négy nőből egy szörnyeteg lett. De Masako… A három nőnek megvolt az indítéka. Yoyoi-nál a düh, és a gyűlölet. Kuniko-nál a kapzsiság. Yoshie pedig a kilátástalan helyzetéből menekült. De Masako? Neki semmi ilyesmivel nem kellett szembenéznie. Az évek során elszigetelte magát a családjától, és azok is tőle. Magányos volt, kellett egy elfoglaltság. Egy érzelemmentes, higgadt nőből a könyv végére egy pszichopata lett, akit megkeresett és megtalált egy másik pszichopata.

Elég lett volna az első gyilkosság. De Masako-t valami beszippantotta, és üzletet csinált belőle Yoshie-val. Érdekes, megdöbbentő és megrázó volt, hogy milyen tárgyilagosan beszélnek a csonkításról, a belsőségekről, a vérről. Az egész test eltűntetéséről.

A rendőrséget sikerült átverni, de mást nem… Innen indul tovább a négy nő története. A könyv elején barátok voltak. Ahogy haladt a történet, úgy váltak idegenné, és hidegültek el egymástól. Felszínre került a valós személyiségük. A könyv végén, amikor Masako és Yoshie elköszöntek egymástól teljesen ledöbbentem, mert annyi hangzott el, hogy Viszlát. Ennyi lenne? Amit tettek azok után csak ennyi?

Akármennyire is undorodtam tőlük, egyszerűen nem tudtam abbahagyni az olvasást. Ahogy a fülszöveg is írja, „oly kegyetlen és oly nyomasztó, hogy szédelegve tesszük le a könyvet.” Amikor letettem a könyvet, zsongott a fejem.(És fájt is. De az a kiadónak köszönhető, mert olyan mini betűmérettel nyomtatták a könyvet, hogy lassan már nagyító kell hozzá.)

Mi késztette ezeket a nőket erre? Mit tudtak volna még megtenni?

Több szemszögből olvashattam a könyvet, és nem csak a négy nő gondolataiba pillanthattam be.

Satake-t eleinte nem tudtam hová tenni. De ahogy olvastam a gondolatait, nyilvánvalóvá vált, hogy még egy beteg ember bukkant fel. Egy pszichopata gyilkos, aki eleinte a valóságban él, de végül a képzelete beszippantja.

Nem tudtam, hogy mi lesz a könyv végén. Megmenekül mindenki? Börtönbe kerülnek? De Satake gondoskodott mindenről. Kuniko-t egy percig sem sajnáltam, csakúgy, mint Yoyoi-t. Yoshie-val nem igazán tudtam mit kezdeni. Hová ment? Mert nyilvánvaló, hogy felgyújtotta a saját házát, benne az anyósával.  Masako pedig… Izgultam érte, főleg, amikor Satake elkapta, és… Igazából még mindig meg vagyok döbbenve azon a tárgyilagosságon és racionalitáson, amit ő mutatott. Egyértelműen beteg, és nem igazán vagyok kibékülve a végkifejlettel.

Az egyetlen szereplő, aki szimpátiát ébresztett bennem, az Kazuo volt. Ő került ki legjobban ebből, és ő az egyetlen pozitív karaktere a könyvnek.

Megdöbbentő, véres, brutális de mégis hihető. A könyv megmutatja, mi rejtőzik az elnyomott érzelmek mögött, milyen korlátokat tud lerombolni egy elme. Örülök, hogy elolvastam, de sokáig fogok még merengeni a történeten. És a húsra sem fogok egy ideig ránézni, bár amúgy sem vagyok egy húsevő típus.

Értékelés: 4

Borító: 5

Sorozat: -

Kedvenc karakter: -

Oldalszám: 414

Kiadó: Kelly

Kiadás dátuma: 2009 

Read More

Nalini Singh - Látomás

Fülszöveg:
Az Elcsendesedés ridegségében élő Faith NightStar képessége még a mentálok között is különleges: a lány a jövőbe lát. De amilyen értékes a tehetsége, olyan sérülékeny az elméje. Sötét víziók gyötrik, vért és halált lát – és valami még fenyegetőbb dolgot: érzéki gyönyört. Márpedig őt a legkisebb érzelem is az őrületbe taszíthatja. Vaughn D Angelo a DarkRiver alakváltó falka tagja. Vadabb a többi falkatársánál, jaguár énje uralkodik rajta. A benne lakó macska pedig Faith-t szemelte ki prédájának, még akkor is, ha a vonzalma megölheti a lányt. Faith képességeit sok mentál a saját céljára akarja kihasználni. Ehhez irányítaniuk kell őt, és minden áron távol kell tartaniuk Vaughntól.


Borító: 4,5
Sorozat: Egy világ - két faj - állandó küzdelem # 2
Eredeti cím: Visions of Heat
Kedvenc karakter: Sascha, Lucas, Faith, Dorian, Judd
Oldalszám: 384
Kiadó: Egmont
Kiadás éve: 2011

 

Újraolvasás.

Majd’ két éve olvastam először a könyvet, és azóta elő sem vettem. Ez után a kötet után maradtam le a sorozattal, mert… Igazából nem is tudom miért. De az biztos, hogy eléggé nagy marhaság volt ez tőlem.

Elolvastam molyon azt a pár sort, amit anno írtam a könyvről, és… Változott a véleményem. Persze, miért ne változna, csak kicsit meglepő, míg régebben ez a kötet jobban megfogott, mint a Vonzódás, most pont fordítva van. Szó se róla, nagyon szerettem olvasni ezt is, hiszem durván két nap alatt el is olvastam. Vagyis inkább faltam, de az egy másik sztori.

Mindkét főszereplő szimpatikus volt, bár Faith kicsit közelebb áll hozzám, mint Vaughn. Faith képessége is nagyon tetszett, és az is, hogy nem bírja elviselni a külső ingereket, és az emberi – alakváltó érintést. Nem egyik percről a másikra kezdte elviselni ezeket a dolgokat. Voltak rohamai, és soha nem is fog olyan lenni, mint teszem azt Sascha.

Vaughn sokszor túl nyers volt, amit néhol imádtam, néhol nem. Nem tetszett, hogy Faith-t ennyire kikészítette, és a szakadék szélére sodorta. Persze, érthető, hogy miért tette, de ha a nő azt mondja, hogy állj, akkor az azt jelenti, hogy fejezze be. De Vaughn csak csinálta, csak megérintette Faith-t, és meg is lett az eredménye.

De ennek ellenére megkedveltem ezt a magányos jaguárt. Védelmező volt, néhol humoros, és tetszett benne, hogy nem annyira civilizált, mint a falka többi tagja.

Nagyon tetszett, hogy Lucas és Sascha is szerepet kapott. És a falka többi tagja is. Hiányoltam őket, mert az előző kötetben központi szerepet játszottak, itt viszont a könyv fele eltelt, és még se hírük, se hamvuk nem volt. De utána Nalini orvosolta a problémát, és a DarkRiver falka remekelt.

Több apró információt is sikerült kiszűrnöm, bár ez inkább Faith-nek köszönhető. Dorian kötete most jelent meg idehaza, de én biztos vagyok benne, hogy sikerül majd neki alakot váltani. Ahogy Faith is látta. Clay kötetére is utal Nalini és Hawke és Sienna kapcsolatára is. Na és… Judd-ra. Teljesen meglepődtem, de alig várom, hogy olvassam Judd kötetét. Nem is értem, anno miért pont itt hagytam félbe a sorozatot. Judd meglepett ebben a két kötetben, és már most szimpatizálok vele. Sőt. Már imádom.

De ott van még Anthony, Faith édesapja. Remélem, hogy még hallunk felőle. Ami még nagyon tetszett, hogy a Mentál Tanács világába is bepillanthattam, és ez a vonal is könyvről-könyvre halad tovább. Minden könyvben megtudunk pár dolgot, és így ez a világ is komplexebb lesz.

Faith és a Hálóelme beszélgetése most is nagyon tetszett. Aranyosnak találom a Hálóelmét, és remélem, hogy még felbukkan a további kötetekben ez a szál.

A borító „élőben” jobban tetszik, és Vaughn-t is így képzeltem el. Számomra is meglepő, de Nalini-nek ez a sorozatát most sokkal jobban szeretem, mint az Angyali Vadász-t. Imádom ebben a sorozatban az összetartást, azt az érzést, hogy otthon vagyok. Most kicsit búcsút veszek a DarkRiver falkától, és remélhetőleg, még ebben a hónapban megismerkedem a SnowDancer falkával… Alig várom!

Read More

Karen Rose - Számolj tízig

Fülszöveg:
Egy, két, otthon légy…
Kilenc, tíz, sírba visz.
Egy gyújtogató
Két kisfiú, akiket magukra hagytak az állami gondozói rendszerben, valóságos poklot él át nap nap után. Amikor az egyikük meghal, a másik bosszút esküszik azok ellen, akik felelősek mindezért.
Egy tűzvizsgáló
Reed Solliday, a Chicagói Tűzoltóság elismert tagja, elborzadva lát neki új feladatának. A boncolás szerint a robbanásban szinte teljesen megsemmisülő házban holtan talált fiatal lányt megerőszakolták és meggyilkolták, mielőtt a tűz végigsöpört volna az épületen. Solliday kénytelen együttműködni a rendőrséggel, ha meg akarják találni a gyilkost…
Egy gyilkossági nyomozó
Mia Mitchell elhatározta, hogy a munkába temetkezik, miután a társát meglőtték, de rögtön az első napon megbízzák nyomozói pályafutása legnehezebb feladatával: el kell kapnia egy pszichopatát, aki gyújtogatással kezdte, de végül nemi erőszakig és gyilkosságig jutott.
Mi történik, ha az útjaik keresztezik egymást?

Nagyon régen nem volt már bejegyzés a blogon. Egyrészt időhiány miatt, másrészt… Ez a könyv nem igazán nyűgözött le. Imádom Rose-t, de ez a kötet eddig a leggyengébb az eddig olvasott könyvei közül. Számomra. Két hete „szenvedtem vele”, mire végig tudtam olvasni. Na jó, igazából semmit sem szenvedtem, de nem igazán volt kedvem ehhez a kötethez.

Úgy érzem, hogy gyengébbre sikeredett, és a szereplők sem nőttek a szívemhez. Az elkövető kiléte sem volt olyan nagy rejtély, ami elég nagy csalódást okozott. Az eddigi könyvekben, nagyjából az utolsó száz oldalig azt se lehetett tudni, hogy nő vagy férfi az elkövető. Itt a fülszöveg már leleplezte, hogy egy férfi áll a háttérben, így könnyű volt leszűkíteni a kört. És ha ez még nem lenne elég, én nem éreztem azt, hogy az elkövető felért volna a többi Rose elkövetőhöz. Megvan benne, ami kell, de mégsem. Lehet ez így érthetetlen, de én így látom. Ha a gondolatait olvasgattam, nem fogott el a borzongás, hanem… Inkább úgy gondoltam, milyen kis beszari. (Bocsánat a trágárságért.) Elmenekült a rendőrök elöl, de nincs meg benne az a spiritusz, ami kiemelné őt. Betegnek beteg, de… Nekem ő elég gyengusra sikeredett.

A két főszereplő, Mia és Reed sem lettek a kedvenceim. Míg eddig mindig azt hangoztattam, hogy mennyire imádom az összes főhőst és hősnőt, itt annyira hidegen hagytak. A kétszázadik oldalnál jártam, amikor ráeszméltem, hogy közömbösek számomra mind a ketten. Míg Mia az eddigi részekben teljesen szimpatikus volt, itt… Nem tudtam azonosulni vele. Talán az utolsó 100 oldalon kezdtünk megbarátkozni. Reed egy új karakter, akinek már egy tinédzser lánya is van, szóval nem vártam akkora romantikát, mint a többi kötetben. De míg eleinte nyitott voltam, hogy majd megkedvelem, a könyv haladtával kezdett idegesíteni. Tetszett, hogy udvarias, és a tiszta cipő mániája is mosolyt csalt az arcomra, de ott volt a volt felesége istenítése, hogy ő milyen tökéletes, és az állandó hallgatózása, amitől már kezdtem ideges és mérges lenni rá. Hirtelen jött, hogy ő Mia-t akarja, de utána, már úgy ahogy megbarátkoztunk egymással.

Aidan és a többiek is elég sok szerepet kaptak, és rá kell jönnöm, hogy Spinelli-t nagyon kedvelem.

De nem volt meg az izgalom, a pörgés a nyomozásban, mint amit eddig megszoktam. Lassan hömpölyögtek az események, és ez csalódást okozott. És az sem segített a helyzeten, hogy a könyv feléig sem értem el, és már tudtam, ki az elkövető.

Jó pár olyan szereplő volt, akiről szívesen olvasnék még. Példaként, remélem Olivia még feltűnik a sorozatban. ( Most néztem utána, és kiderült, hogy Olivia-nak már megjelent a kötete, Silent Scream címmel, ami a sorozat 11. része. És ki lesz a párja? David Hunter. Aki... ) 

És, ne feledkezzünk meg Dana és Ethan párosáról sem. Nem igazán foglalkoztam velük, de amikor a vezetéknevük is napvilágot látott, rájöttem, hogy nemsokára az ő könyvük is megjelenik idehaza, Vigyázz rám címmel. Szóval jó pár spoiler-be is belefutottam, de egye fene.

A kedvenc szereplőm egyértelműen Jeremy lett. Olyan kis édes, és koravén, hogy engem egyből elvarázsolt.

A végkifejlet nem tudom miért, de nem lett olyan ütős, bár akció az volt bőven. És Mia állása is kérdéses lett, ami eddig még nem volt, szóval ez egy üde színfolt volt.

De. Hiába az újítások, nekem ez a kötet a leggyengébb az eddigiek közül. Nem fogott meg, nem ragadott magával. Nem volt bennem olyan feszültség, mint a többi kötetnél. Általánosságban közömbös voltam, ami eléggé elszomorított, tekintve, hogy Rose az egyik kedvenc írónőm.

Értékelés: 4

Borító: 3

Sorozat: Romantic Suspense # 6

Kedvenc karakter: Jeremy

Oldalszám: 686

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás dátuma: 2011

Read More

Junot Díaz - Így veszíted el (R)

Fülszöveg:

Junot Diaz kötete egymáshoz kapcsolódó történetek füzére, melyek középpontjában a szerelem áll, csak épp más-más jelzővel: szenvedélyes, tiltott, haldokló, anyai. A szerelem pedig maga is „idegen” egy idegen földön, hiszen New Jerseybe szakadt dominikaiak közösségében járunk, akik gyötrelmesen próbálják összekapcsolni a két világot, hogy életteret találjanak maguknak. Az energikus és ötletes, gyengéd és humoros szöveg elénk tárja az emberi szív határtalan sóvárságát és elkerülhetetlen gyengéit.
Junot Diaz a Dominikai Köztársaságban született és New Jerseyben nevelkedett. Már Drown című első novelláskötete nagy visszhangot váltott ki, majd regénye, a The Brief Wondrous Life of Oscar Wao 2008-ban elnyerte a Pulitzer-díjat. Az Így veszíted el 2012-ben jelent meg tovább öregbítve fiatal szerzője hírnevét.

Junot Díaz még ismeretlen a magyar olvasó közönség előtt, de úgy gondolom, hogy ezt hamar orvosolni fogja ez a novelláskötet.

Le kell szögeznem, hogy ritkán, szinte soha nem olvasok szépirodalmat, de engem teljesen elvarázsolt ez a könyv.

Sokat gondolkodtam, hogy hogyan is kellene megírnom a véleményemet, hiszen a kötet kilenc novellát tartalmaz, és nem egy teljes történetet. Habár, ha belegondolok, mégis egy egész történetről beszélünk.

Kilenc novella, kilenc különböző élethelyzet. Vannak állandó szereplők, vannak, akik csak egy novella erejéig vannak jelen. De mindegyikükben a közös, hogy mind dominikaiak, akik Amerikában próbáltak szerencsét.

A novelláskötet Yunior köré összpontosul. Vele kezdődik, és vele ér véget a könyv. Megismerhetjük az életének különböző szakaszait, párkapcsolatait, veszteségeit.

Mindegyik novellát nagyon megkedveltem, főleg a hangulata miatt.

Az egyetlen negatívum, amit fel tudnék hozni, hogy sokszor nem tudtam meg az elbeszélő nevét, csak a novella utolsó oldalán.

Az egyik történetet egy nő szemszögén keresztül olvashatjuk, de érződik rajta, hogy férfi írta.

Nem mondanám hosszúnak a kötetet, de mégis kell pár nap, hogy az olvasó végigolvassa. Nem azért, mert olyan unalmas, vagy száraz lenne. Ellenkezőleg. Mindegyik novella olyan életszerű és realisztikus, hogy az ember akaratlanul is összehasonlítja a saját életével, és elgondolkodik mindegyik történeten.

Mindegyik novellából tanulhatunk valamit. Engem ez fogott meg igazán. Legyen a novella három vagy tíz oldalas, amint elolvastam az egyiket, becsuktam a könyvet, és átgondoltam az aktuális szereplők helyzetét, és választását.

Nagyon tetszett, hogy Diaz keveri a spanyol, és az angol kifejezéseket, mondatokat. Így még valóságosabb képet kaptam a dominikai bevándorlókról. Milyen az élet az ő szemszögükből, mit kell elviselniük, hogyan is bánnak velük.

Diaz stílusa megkapó, és hamar megkedvelhető. Néhol nyers, de a humora kárpótol a néha felbukkanó trágár kifejezésekért. Engem már az első mondattal elvarázsolt, és ez kitartott a kötet végéig.

Sokszor az volt az érzésem a könyvet olvasva, főleg, ahol Yunior volt a főszereplő idősebb korában, hogy ez nem fikció, hanem inkább önéletrajzi regény. Legfőképpen az utolsó novellánál éreztem ezt.

Diaz legfőbb erénye – ha fogalmazhatok így – az elgondolkodtatás. Mindegyik novella állásfoglalásra kényszeríti az olvasót. Együtt érzünk a szereplőkkel, vagy elítéljük őket? Megértjük a tetteiket, vagy legyintünk egyet, és tovább lépünk?

A Miss Lora című novella – ami nemrég nyert el egy rangos díjat – talán az egyik legjobb novella a kötetben. Arra ösztönöz, hogy elgondolkodjunk, vajon helyes vagy helytelen-e egy felnőtt nő és egy fiatal fiú kapcsolata. Ha igen, miért? És ha fordított lenne a felállás?

Diaz a társadalmat, és az emberi érzéseket helyezi előtérbe. Mi az elfogadott, és miért?

Személyes kedvencem az első novella. Talán azért, mert ez tükrözi legjobban a borítót. Valamint, bármelyikünkkel előfordult már, hogy elvesztettük az bizalmunkat valakiben, aki fontos volt számunkra. Hogyan lehet ezen túl jutni? Mit érez a sértett fél?

Az átalakulás, amin Magda végig ment, megdöbbentő, de mégis érthető. Egy udvarias, kedves nőből egy olyan asszony lett, aki megnyílik, és hangot ad a véleményének. Elkezd élni, figyel magára, és nem a partnere véleménye lesz az első a számára.

A borító – amit imádok – egyszerű, de mégis sokat mondó. Ritkán találják el a kiadók, hogy milyen borító lenne tökéletes egy könyvhöz. De most, nincs az, hogy „ a borító és a könyv.” Nem keresek hasonlóságot a kettő között, hogy miben hasonlít. Hiszen – szerintem – a borító tökéletesen visszaadja a könyv tartalmát. És így lesz igazán egész egy könyv.

Junot Diaz ezzel a kötettel bemutatkozott, elvarázsolt, és megvett magának. Csak remélni tudom, hogy mások is hasonló gondolatokkal zárják be a kötetet, mint én.

De egy biztos. Diaz nagyszerű író, és alig várom, hogy a következő kötetét a kezembe foghassam, és tanuljak tőle valami újat.

Itt tudjátok elolvasni a kötet első novelláját, Nap, hold csillagok címmel.

Értékelés: 4

Borító: 5*

Sorozat: -

Kedvenc karakter: -

Oldalszám: 160

Kiadó: Cor Leonis

Kiadás dátuma: 2013

Read More

Karen Rose - Érints meg

Fülszöveg:
Chicagóban, egy fagyos márciusi éjjelen egy fiatal nő leveti magát huszonkét emelet magasból. Aidan Reagan nyomozó a tragédia helyszínén találkozik először Tess Ciccotellivel, az áldozat pszichiáterével, aki egy rejtélyes hívásra sietett a betegéhez. Aidan keserű előítéletektől hajtva azt igyekszik bebizonyítani, hogy Tess üldözte halálba a nőt. Eközben újabb furcsa öngyilkosságok történnek, és a nyomok mind Tesshez vezetnek. Levelek. Ujjlenyomatok. Telefonüzenetek. Morbid fényképek. Ám különös módon, ahogy gyűlnek a bizonyítékok, Aidan lassan arra a meggyőződésre jut, hogy Tess mégis ártatlan. A pszichiáter pedig egyre jobban retteg arctalan, névtelen – és halálos – ellenségétől. És ahogy szorul a hurok Tess nyaka körül, úgy válik egyre világosabbá, hogy a megoldást a múltban kell keresniük, és sokkal több minden köti őket össze, mint gondolták volna. 

Újraolvasás.

Karen Rose az egyik kedvenc írónőm. Imádom a könyveit, imádom a szereplőit… Szóval tényleg megérdemli, hogy a Top 5 –ben legyen.

Ennek a kötetnek is olyan a dinamikája, mint a többinek. Az első oldaltól az utolsóig benned van a feszültség, az izgalom, pedig tudod, hogy a tettest elkapják, a főszereplők megmenekülnek, és mondhatni, happy end-el zárul a történet. De mégis, feszülten olvasol, és elképedsz, hogy hogyan lehet ennyire jól megírni egy könyvet.

Rose minden főszereplője a szívemhez nőtt, már az első pillanattól. A női főszereplőkkel pedig mindig van valami közös bennünk, és ettől még inkább valóságosnak érzem a történetet.

Tess nem ismeretlen már számomra, hiszen Vito húga, és a Halj meg értem c. kötetben is szerepelt. Igaz, akkor már annyi spoiler volt a kötetben, hogy akaratlanul is megtudtunk pár dolgot Tess-ről. De én már ott, akkor megkedveltem. Ebben a kötetben viszont Tess tarolt. Az eddig megjelent kötetekből megismert hősnők közül ő a legtökösebb és neki van a legnagyobb tűrőképessége. Mondhatni már egy kicsit túlzásnak is éreztem, hogy nem borult ki az eseményektől, de gondolom egy pszichológus ilyen.

Aidan-nel eleinte kicsit bajba voltam, mert elég ellenszenvesen viselkedett, de ahogy haladt a történet, úgy vált az egyik kedvenc szereplőmmé.

Aidan és Tess között már a kezdetektől izzott a levegő, és nagyon élveztem olvasni, hogyan kerülnek közel egymáshoz.

Az elkövető kilétére sokáig nem jöttem rá, de a könyv felénél volt egy megérzésem, és be is jött. Rose ért hozzá, hogy az elkövető gondolatai minél érthetőbb és reálisabb legyen. Hogy el hidd, hogy tényleg az elkövető gondolatait olvasod. Ettől lesz Rose piszok jó író.

Rengeteg haláleset történik, és be kell vallanom, volt, hogy elvesztettem a fonalat, hogy ki kicsoda. A nyomozócsapat szimpatikus, de én még mindig Vito „phillis” csapatát favorizálom a legjobban.

És ha már Vito-nál tartok. Imádom a pasast, és örülök, hogy nem csak ő, hanem a szülei is felbukkantak a könyvben.

Aidan családja is szimpatikus volt, és ahogy utánanéztem, kiderült, hogy Abe-nek és Kristin-nek is van saját kötete. Remélem, a kiadó megörvendeztet bennünket azzal is. És ha valaki szemfüles volt, akkor láthatta, hogy Mia, Abe társa is szerepel a könyvben, akinek már itthon is megjelent a saját kötete Számolj tízig címmel.

A végkifejlet, avagy a nagy hajrá nem lett elsietve, minden pörgött, de mégis logikus maradt.

A halj meg értem c. kötetben Tess édesapja is képviselteti magát, szóval azon már nem izgultam, hogy ő túl éli-e.

Végeredményben kaptam egy kiváló romantikus krimit, amit még sokszor el fogok olvasni. Az elkövető őrülten zseniális, a karakterek élettel teliek és logikusak, a romantika is éppen annyit van jelen, amennyit kell.

Egyszóval: Imádtam!

Értékelés: 5

Borító: 1

Sorozat: Romantic Suspense # 5

Kedvenc karakter: Tess, Aidan, Vito

Oldalszám: 628

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás dátuma: 2010

Read More