Patrick Rothfuss - A szél neve

Fülszöveg:
Rothfuss – vagyis Kvothe, aki csakhamar átveszi az elbeszélés fonalát – nagyon tud mesélni. Látszólag minden sora, minden története egyszerű, de az azokat átszövő apróbb utalások százai, a rövid fejezetek csattanóra kihegyezett befejezései, a sejtetésekből kibomló világ egykettőre magához láncol. Nem is lenne igazi fantasy, ha nem egy kocsmából indulna a történet, távolabbról egy városkából, ahol egyre több megmagyarázhatatlan jelenség történik. 
Feketén izzó szemek, kék lángok, gyilkos, ízeltlábú lények… Azonban nem kelnek útra fiatal kalandorok a világ megmentésére, a történet továbbra is négy fal között, a kocsmában „játszódik”. Itt mondja tollba életét Kvothe. Kvothe, a főhős gyermekkora varázslatosan telik vándorszínész szüleivel, egészen addig, amíg apja és anyja, valamint a társulat többi tagja áldozatul nem esik a földöntúli gonosz erőnek, mert olyan titkokat kutatott, amelyet nem kellett volna. A fiú csak véletlenül marad életben, és erdőkben rejtező vademberként lassan talál vissza a civilizált világba, ahol aztán végül sikerül felvételt nyernie a mágusképző egyetemre. Kivételes tehetséggel bír ugyan, de épp ezért irigyeket és ellenségeket szerez magának, igen sok nehézséggel kell megbirkóznia, miközben egyre azt a valamit vagy valakit keresi, aki vagy ami kioltotta szülei életét. Közben barátok, lányok, mesebeli lények sietnek a segítségére.


Borító: 5*
Sorozat: A királygyilkos krónikája # 1
Eredeti cím: The Name of the Wind
Kedvenc karakter: Kvothe, Elodin
Oldalszám: 812
Kiadó: Gabo
Kiadás: 2009, 2014.11.25

Vannak könyvek, amik megérik hogy várjunk rájuk, és várjunk, míg olyan hangulatba kerülünk hogy tudjuk élvezni minden mondatát.
Ilyen könyv a Szél neve is.
Évek óta várólistás volt nálam a könyv, főleg a borítójának hála. De nem voltam felkészülve rá, így nem is erőltettem.
Viszont most eljött az ideje hogy kézbe vegyem ezt a gyönyörűséget. És mennyire jól tettem hogy vártam, és nem siettem.
Ez egy olyan könyv - akárcsak Anthony Ryan vér éneke - ami lassú folyású, mesélős, és minden mondatnak megvan a maga értelme. Lehet hogy ott még nem értjük, de egy, tíz vagy akár száz oldal múlva már érteni fogjuk.

Falni akartam a lapokat. Minél hamarabb, minél többet akartam megtudni. De visszafogtam magam. Lassan, és komótosan olvastam, és próbáltam mindent megérteni. A történet, sőt, Kvothe megérdemli hogy átgondoljam a történteket.

Ahogy a fülszöveg is említi, Kvothe nagyon hamar átveszi a mesélő szerepét.
Így olyan érzésem volt, mintha egyedül nekem mesélne, senki másnak.
A Jelkő fogadó csendességében ültem Bast-vel, a Krónikással, és Kvothe-val együtt.
A könyv stílusa és hangulata lenyűgöző. Imádtam minden mondatát, és alig vártam, hogy még többet megtudjak.

A történet a jelenkori Jelkő fogadóban kezdődik. Már a fogadó hangulata és az ottani emberek is megfogtak. Ilyen egy igazi kocsma hangulat.
Kvothe nyilván kirí onnan, és ez nem csak a vörös hajának köszönhető. Van benne valami, ami kevesekben.

Tetszett, hogy néha megszakadt a történet, és visszatértünk a fogadóba. Ahogy haladta a történet, úgy nyert értelmet a fogadó neve, és az, hogy Kvothe miért is a kocsmáros munkát választotta (?).

Úgy éreztem, hogy a Krónikás maga Rothfuss, és Kvothe teljesen átveszi az uralmat. Igen, ez az ő története. Azt gondoltam, hogy az író a saját stílusát is belecsempészi. Ezt egyáltalán nem éreztem. Amint Kvothe átvette a mesélő szerepét, Rothfuss megszűnt létezni. Olyan érzést keltett bennem, mintha Kvothe egy élő személy lenne, és itt ülne velem szemben. Fantasztikus érzés volt!

A történetről nem írnék sokat, hiszen a fülszövegben minden benne van. Anno, amikor véleményeket kerestem a könyvről, egyet sem találtam, ami kielégítette volna a kíváncsiságomat. Most már értem, hogy miért. Egyszerűen nem lehet visszaadni a könyv hangulatát, az érzést, amit kelt bennem. Még a történet is annyira szerteágazó, hogy nem lehet pár mondatban összegezni.

Egy szó. A szavak az elfelejtett nevek fakó árnyai. Ahogy a neveknek van hatalmuk, úgy a szavaknak is van. A szavak tüzet gyújtanak az emberek elméjében. A szavak könnyet facsarnak a legkeményebb szívből. Van hét szó, amelyektől valaki beléd szeret. Van tíz szó, amelyek a legerősebb ember akaratát is megtörik. De a szó nem más, mint festett tűz. A név pedig maga a tűz.

Annyi biztos, hogy Kvothe teljesen levett a lábamról. A felnőtt kocsmáros és az ifjonc színész, későbbiekben diák.
Kvothe-t sok névvel illetik. Nekem viszont Edema Ruh marad. Sok megpróbáltatás várt rá, és vár még rá. Tanul, hazudik ha kell, de mindig visszatér a gyökereihez. Az Edema Ruh-hoz.

Nehéz már magáról Kvothe-ról is nyilatkozni. Annyi bizonyos, hogy egy zseni. Okos, figyelmes, és óvatos. De közben vakmerő is. Szomjazza a tudást, és úgy szívja magába, mint szivacs a vizet.
Az Edema Ruh tagjaival könnyű és boldog élete volt. Aztán minden megváltozott. Több év után újra kezdett a talpára állni, és rájött hogy mindennek megvan az ár. Úgy írnám le őt, hogy szerencsés, de közben mindenért meg kell küzdenie.
Rengeteg helyzet volt ahonnan csak a szerencsének köszönhetően menekült meg. Máskor keményem megdolgozott érte.
Barátokat, és ellenségeket is szerzett. És közben kutatott, igaz, ez a szál volt ami a leglassabban bontakozott ki.

Ami nagyon meglepett, hogy nem csak Kvothe, de a többi szereplő is "élt". Egy ilyen kaliberű történetnél valahogy ez nem tűnik olyan fontosnak, és az írók nem is nagyon erőltetik meg magukat.
De itt mindenkinek megvolt a saját története és személyisége. Elodin magiszter egyértelműen kedvenc lett. Egy tipikus bolondnak tűnik, aki mindenfélét összehord, de az olvasó tudja hogy minden a helyére fog kerülni, és minden mondatának megvan a maga értelme.
Denna viszont nem igazán győzött meg. Igen, értem hogy nehéz az élete, és értem hogy mit meg kell tennie a fennmaradásért. Okos és értelmes, de ahogy Kovthe is említette: Kegyetlen. Nem a tipikus formában, de mégis az.

Ambrose egyszerűen dühítő, nagyon remélem hogy kegyetlen sorsot szán neki Rothfuss.

Volt egy kis hullámvölgy a könyv felét követően, ahol éreztem hogy kicsit leül a történet, de ez nem tartott sokáig. A könyv utolsó negyede kárpótolt.
A draccus-t nagyon megkedveltem, kár érte.
Ez nem egy tipikus mágikus könyv. Itt inkább a tudományos oldaláról közelítik meg.

A végkifejlet igazán tetszett. Szívesen olvastam volna még tovább Kvothe történetét. Szerencsére előrelátó voltam, és már a polcomon a folytatás.
Ami nagyon nem tetszett, az az prológus, illetve az epilógus utolsó mondata. Nagyon nem akarom hogy ez legyen a vége. Remélem Rothuss nem akarja eljátszani azt, amit Lawrence, mert akkor nagyon mérges leszek.

Ez a könyv azon nagyon ritka darabok egyike, ami kívül és belül is csodálatos.
A borítót enyhén szólva is imádom. A történetre nincsenek normális és kifejező szavak. A fordítás és a kivitelezés előtt pedig emelem a kalapom.