Bbabri blogja: Fekete Tőr Testvériség

J. R. Ward neve fogalom a vámpírtörténetek rajongóinak körében. Akit egyszer rabul ejtett káprázatos, rémséges, baljós és szenvedélyes világa, az odaadó híve marad.
E könyv beavatás a Fekete Tőr Testvériség sötét és szenvedélyes világába…
Kimaradt és cenzúrázott jelenetek…
Interjú a világhírű szerzővel és a sorozat egyes főszereplőivel…
Dossziék és feljegyzések…
Olvasói vélemények…
Rajongók és ellenségek üzenetei…
Zsadist és Bella máshol nem olvasható története…
Még kegyetlenebb, még szexibb, még misztikusabb… J. R. Ward világa.

Újraolvasás.

E-book-ként olvastam először, és akkor kimaradt Z novellája. Nem is tudtam róla akkor, csak később jöttem rá, hogy nekem ez kimaradt, és feltétlenül pótolnom kell.

Mindig örömmel kezdem el olvasni a Testvériség bármelyik kötetét, mert szinte olyanok, mintha a családom lennének. Örülök, hogy Ward is „élőként” gondol rájuk, legalább én sem érzem magam olyan hülyén. Annyira.

Volt, hogy mosolyogva vagy vigyorogva olvastam a könyvet, de volt, - főleg Z részeinél – hogy meghatottan. Voltak elgondolkodtató részek, és volt, ami picit unalmas volt. Először Z novelláját értékeltem, mert szeretek minden könyvet vagy novellát egyből értékelni, és abból látszik a legjobban, hogy milyen érzéseket keltett bennem az adott mű. Szóval:

Nos, Zsadist-ban nem csalódtam. Egyszerűen imádtam ezt a novellát, olvastam még tovább is, ha lehetne. Z mindig is nagyon közel állt hozzám, és amikor elolvastam a könyvét, örültem neki, hogy végre megkapta a „happy end” befejezést. Nem is gondoltam, hogy még egy problémával szembe kell néznie.

Ez a novella nemcsak Z gondolataiba enged ismét bepillantani, hanem feltárja azt a problémát, hogy milyen első gyerekes szülőnek lenni, milyen gondokkal kell megküzdeni, és hogyan kell alkalmazkodni. Zsadist esete némiképp más, mert a múltja még most is kísérti. Imádtam olvasni minden sorát, és nem csak Z miatt, hanem Bella, és Nalla miatt is. Már most odavagyok Nalla-ért, remélem, hogy egyszer majd olvashatjuk a saját történetét, na meg persze Z őrjöngését az udvarló iránt.

Bella mindig is nagyon szimpatikus volt. Racionális, megértő és gyengéd. Most sem hazudtolta meg önmagát. Az egyik kedvencem a felek közül.

Persze a többiek is képviseltették magukat egy kicsit. Rhage-et még mindig imádom, Jane az egyik legjobb arc, Wrath-t pedig tudja, mi kell, hogy megnyugodjon egy nő.

Imádtam Nalla és Z közös pillanatai, az első „találkozástól” kezdve. Megható volt olvasni, hogy Zsadist hogyan közeledik Nalla felé, és hogyan alakul ki közöttük az a bizonyos apa-lánya kapocs.

A tetoválás eltüntetés ellen én magamban vitatkoztam, nem akartam, hogy eltűnjenek Z testéről. Ő attól az, aki, és ha megvált volna tőlük, már nem is ő lenne.

Egyértelmű, hogy maximális pontot adok ennek a novellának. Nem is adhatnék mást.

Nagyon tetszett az egész könyvben az, hogy minden Testvér megkapta a maga részét. És nem pár oldalt, hanem jó sok oldalt. Míg a könyvekben mellékszereplők, itt mindenki főszereplő, és Ward a közvetítő csatorna. Szerettem olvasni az interjúkat, és az adott Testvér könyvének részletezését, hogy mi járhatott Ward fejében, hogyan született meg A könyv. A hétköznapi jelenetek is ugyanannyira élvezhetőek voltak, mint bármelyik más. Bár, egy picit csalódott vagyok, mert a Testvérek felei itt sem szerepeltek sokat, pedig úgy hiszem, hogy megérdemelnék.

Van pár olyan infó morzsa, ami Rehv könyvében megjelent, és akik ezt nem olvasták, picit zavarhatja őket. Pl.: Lassiter, amikor a golyó elé veti magát, amit Wrath-nak szántak. Sehol nincs konkrétan leírva, hogy mi történt, de itt Lassiter is kapott némi szerepet, és megtudhatjuk, hogy volt valaki az életében, és reméljük, még lesz is.

Rengetek humoros rész volt, főleg Rhage-nek köszönhetően. Nos, igen, kacagtam, annyira jó Hollywood a nevettetésben.

A rajongók kérdései szinte általánosak, semmi új nem derül ki a sorozatról, de azért jó tudni, hogy a rajongókat is ugyan azok a kérdések foglalkoztatják, mint engem.

Egyetlen egy rész van, amit nem hiszem, hogy újra elolvasnék, és azok az írói tanácsok. Jó tudni, hogy Ward hogyan alkotott, de aki nem írónak készül, azoknak nem sokat segítenek ezek a részek. Bár, a bloggerek elleshetnek pár praktikát, hogy hogyan legyen nézettebb a bloguk, stb…

A könyv, és a nevem ősi nyelven

Az ősi nyelv... Elárulok egy titkot. Amint a kezembe fogtam a könyvet, és kinyitottam ennél a résznél, egyből magával ragadott a gondolat, hogy milyen jó lenne, ha az én nevem is így lenne leírva. Nos, addig gondolkodtam rajta, míg nekiálltam, és megcsináltam. Egyszerűnek tűnik, pedig nem az. Szenvedtem vele, és a végeredmény sem lett tökéletes. De, nekem tetszik, és egyszer – ha lesz nyomtatóm – megcsinálom könyvjelzőnek, és ezzel fogom olvasni a köteteket.

Tohr és Wellsie fejezete megható volt, és kicsit sikerült megismerni Wellsie karakterét is, hiszen, ameddig szerepelt, túl sokat nem mutatott magából.

Bár, meg kell jegyeznem, Ward vétett némi logikai bakikat, hiszem Lassiter látta Wellsie-t, ahogy az Árnyékból figyeli Tohr. Pedig, akik olvasták Tohr kötetét, tudják, hogy ez nem így van. Vagy, ami John köteténél is feltűnt, hogy Wrath és Tohr között van pár évtized különbség, mégis, John könyvében mind a ketten kisfiúk, és ott Tohr teleportálni is tud.

Nem akarok semmibe belekötni, imádom a Testvériséget, és a világukat. Imádom olvasni, legyen benne bármennyi hiba, hiszen ők voltak, akik megismertették velem ezt a műfajt.

Rajongóknak kötelező, és akik nem akarják elolvasni valamelyikük kötetét, ebben a kötetben lehetőség van rá, hogy rövidített formában elolvassák.

Értékelés: 5

Borító: 4

Sorozat: Fekete Tőr Testvériség # 6,5

Kedvenc karakter: Az összes Testvér, Lassiter, a Testvérek felei

Oldalszám: 766

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás dátuma: 2009

J. R. Ward - Újjászületett szerető

12/23/2012 06:38:00 du. 2012-ben olvastam, 4.5*, angyal, fantasy, Fekete Tőr Testvériség, humor, J. R. Ward, kedvenc, történelmi romantikus, Ulpius-ház, vámpír No comments

Fülszöveg:

Várandós felének tragikus halála óta Tohrment csak árnyéka önmagának. Testileg megtörve, lelkileg szinte megsemmisülve kerül vissza a testvériség házába, egy bukott angyal, Lassiter segítségével. Miután kicsit megerősödik, újult erővel veti bele magát a harcba, és nem sejti, hogy ismét szörnyű végzet leselkedik rá.
Álmában Tohr egyre többször pillantja meg elvesztett szeretteit, akik egy hideg, elszigetelt világban, a Köztesben vegetálnak. Megmentőjéhez, a bukott angyalhoz fordul, hogy segítsen nekik végre az Árnyékba jutni. Amikor azonban Lassiter elmondja neki, hogy az egyetlen megoldás az, ha újra beleszeret valakibe, Tohr biztosan tudja, hogy mindnyájukra szörnyű vég vár…
Ekkor azonban találkozik egy nővel, akinek hozzá hasonlóan keservesen alakult az élete. Tohr naponta vívja élet-halál harcát az alantasokkal, ráadásul felbukkan egy új ellenség is, aki a király életére tör, mindeközben pedig igyekszik ellenállni a lassan-lassan kialakuló szerelemnek és szenvedélynek… Vajon képes lesz megbékélni, és végleg elengedni a felét, hogy mindannyian nyugalomra találhassanak?

Ajánlás:

NEKED AJÁNLOM EZT A KÖNYVET:

Olyan hosszú idő telt el,

túl hosszú,

hogy igazi otthonod volt.

Őszinte leszek. Iszonyúan féltem ettől a könyvtől. Tohr-tól nem tudtam, mit várjak. Már a kezdetektől jelen volt, de jó pár könyvön keresztül színét sem láttam. Persze érthető, hogy miért. Nem is nagyon sikerült az előző kötetek alapján megismernem. Miután visszatért, onnantól árnyéka volt önmagának, és nem is törte magát, hogy változtasson a helyzeten.

A könyv…. Nagyon szerettem! Tényleg. Ennek ellenére volt benne hiba. Ismételten több szálon fut a történet, és ha őszinte akarok lenni, a John-Xhex szálat teljesen feleslegesnek tartottam. Nem sok idő telt el az ő történetük óta, de már mélypontra jutottak. Megértettem mindkettejük álláspontját, de… Akkor sem kellett volna ezt egy egész könyvön keresztül végigszenvedniük, főleg úgy, hogy egy egész évet ölel fel a könyv. Xhex makacssága, és a függetlensége mindig is tetszett. De itt teljesen túlzásba vitte, én pedig csak a fejemet ingattam, hogy mit művel. Az elköltözése, és a hónapokig tartó huzavona közte és John között teljesen értelmetlen volt. És felesleges. Ha Ward annyira akarta ezt a szálat, akkor legalább ne húzta volna sokáig.

John-nal mindig hullámzó volt a kapcsolatunk, de itt egyértelműen nem kedveltem. Az önzősége, hogy Tohr hagyja békén Sen’ki-t, mert mi lesz Wellsie-vel, teljesen unszimpatikussá tette. És Xhex-el sem viselkedett elég magabiztosan. Úgy érzem, még nem nőtt fel teljesen.

Tohr-t hol megkedveltem, és kedvesen mosolyogva olvastam a gondolatait, hol pedig szinte utáltam amiatt, amiket művelt. Sokszor megbocsáthatatlanul viselkedett Sen’ki-vel.

Évszakokra van bontva a könyv, de mégsem éreztem, hogy olyan hosszú idő telt volna el. Szívszorító volt olvasni, ahogy Tohr elfogadja, hogy Wellsie nincs többé. Teljesen átéreztem a fájdalmát, és a magányát.

Fokozatosan fogadta el a tényt, és szívmelengető volt látni, hogyan kezd újra élni. Sen’ki-vel való kapcsolata… Nem is tudom. Egyértelműen kihasználta, dühös is voltam emiatt. Főleg, amikor együtt volt Sen’ki-vel, utána rohant Lassiter-hez, hogy Wellsie átkelt-e az Árnyékba. Ilyenkor mindig haragudtam rá, de utána olyan kedves volt Sen’ki-vel, hogy majdnem elfelejtettem, hogy nem azért teszi, mert így érez, hanem mert célja van vele. És hiába, Sen’ki elfogadta ezt, én akkor sem tudtam megérteni.

Sen’ki meglepően szimpatikus volt. Nem nevezném naivnak, vagy ártatlannak. Nagyon őszinte másokkal, és ezért már megkedveltem. Ő is változáson esett át, és jó volt látni, hogyan válik nővé, és kezd el őszinte lenni magához. Haragudtam rá is, mer eleinte fél Xhex-től. De a kapcsolatuk a könyv előrehaladtával párhuzamosan javult, és a könyv végén már tényleg anya, és lánya voltak.

Tohr és Sen’ki kapcsolata elég tüzesre sikerült, pedig én ezt biztos, hogy nem nézném ki belőlük. Nagyon tetszett, hogy Sen’ki óvni próbálta Tohr-t. Az viszont nem, hogy erre a férfi mindenféle marhaságot kitalált. Én pedig csak morogni tudtam emiatt. Több jelenet volt, amik könnyeket csalt a szemembe. Főleg, amikor elnevezte a nőt Autumn-nak.

Szívszorító volt, ahogy Tohr megválik a Wellsie-vel közös tárgyaiktól. Annak viszont örültem, hogy végre Marissa is megmutatta magát. Már hiányoltam, és örülök, hogy szerephez jutott.

Aki nagy meglepetést okozott, az egyértelműen Lassiter volt. Amikor először felbukkant, imádtam. De itt egy teljesen más oldalát mutatta, és nagyon sok szerephez jutott. Többet tudtam meg róla, és kiderült, hogy mégis van szíve. Egyértelműen kedvenc karakter.

Xcor-ral és a bandájával nem tudom, hogy mit kezdjek. Főleg Xcor-ral. Mindig, amikor már majdnem megkedvelem, csinál valamit, amitől már majdnem megutálom. Tetszik a csapata, főleg, hogy olyan régimódiak. Zypher felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsian várom, hogy mi lesz vele.

Assail is nagyon szimpatikus volt. Nem túl sok minden derült ki róla, de van benne valami, ami nagyon szimpatikussá teszi számomra.

A könyv nem szűkölködik akcióban. Az egyik kedvenc jelenetem, amikor a Testvériség meglátogatja Assail-t. Quinn ott kitett magáért, és gondolom a következő kötetben Testvérré avanzsál. Tetszett, hogy tudja, mit akar, és végre elfogadta azt. A barátsága Layla-val mindig is tetszett. És Layla is szimpatikus volt. Rengeteg változáson esik át. Kíváncsi vagyok, mi lesz közte, és Xcor között.

Az viszont már nem tetszett, hogy szinte el sem múlt Sen’ki termékeny időszaka, már Layla-nak is elkezdődött ez a ciklusa. És utána, hogy Quinn-nel… Olyan muszáj megoldásnak tartom.

A könyv legszebb jelenete egyértelműen a halotti szertartás volt. Ennél jobban nem hiszem, hogy meg lehetett volna írni. A végkifejletre egyáltalán nem számítottam. Teljesen megdöbbentett. És amikor Lassiter feláldozta magát, azt hittem, hogy mentem sikítok. Nem akartam elhinni, hogy kilép a sorozatból. De amikor az epilógusban, MacDonalds-os zacskóval visszatért, boldogan kacagtam fel. Nagyon tetszett, hogy ő és Tohr barátok lettek. A közös jeleneteik nagyon jók voltak.

Amit viszont hiányoltam, azok az alantasok. Teljesen eltűntek, és úgy érzem, hogy megrekedt a dolog köztük, és a Testvériség között.

Amit viszont még megemlítenék, az maga a könyv belső kinézete. Megszoktam, hogy a Ward könyvei igényesek. És ha már a sorozat borítói eltérnek – miért is ne –, azt nem vártam, hogy egy teljesen más betűtípussal nyomtassák a könyvet. Teljesen megdöbbentett ez, és mérges vagyok emiatt, mert úgy érzem, mintha a szerkesztői változatot olvastam volna. Volt pár elírás, ami szintén nem megszokott, és volt pár névelő, aminek semmi keresnivalója sem volt a mondatokban. Ezek ellenére, örülök, hogy végre megjelent, és hogy olvashattam.

Értékelés: 4,5

Borító: 3,5

Sorozat: Fekete Tőr Testvériség # 10

Kedvenc karakter: Az összes Testvér, Lassiter

Oldalszám: 652

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás dátuma: 2012

J. R. Ward - Felszabadított szerető

12/21/2012 09:45:00 du. 2012-ben olvastam, 4.5*, fantasy, Fekete Tőr Testvériség, humor, J. R. Ward, romantika, Ulpius-ház, vámpír No comments

Fülszöveg:

Payne, Vishous iker lánytestvére ugyanaz a sötét, elszánt egyéniség, mint a fivére. Mivel természetét tekintve harcos és nem illik rá a kiválasztott nők hagyományos szerepe, kívülálló, nem találja helyét a másik oldalon… ám női mivolta miatt a háborúban sincs számára feladat.
Amikor egy sérülést követően lebénul, egy emberi sebészt, dr. Manuel Manellót hívják segítségül, mert ő az egyetlen, aki meg tudja menteni az életét. A férfit hamarosan magával ragadja a lány titkos, veszélyes világa. Habár soha nem hitt a természetfeletti dolgokban – mint például a vámpírokban –, mégis azon kapja magát, hogy önként vállalja, hogy elcsábítsa az az erős nő, aki örökre megjelölte testét és lelkét.
Kapcsolatuk sokkal mélyebb puszta testi vonzódásnál. Azonban az emberek és a vámpírok világa összecsap… és egy évszázadokkal korábbi adósság utoléri Payne-t, hogy mind a szerelmét, mind az életét halálos veszélybe sodorja.

Ajánlás:

NEKED AJÁNLOM EZT A KÖNYVET:

Neked,

aki valóban „testvér” vagy.

Azt hiszem, oda jutottál, ahol

lenned kell – és

nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja.

Újraolvasás.

Picivel több, mint egy éve olvastam a könyvet, és most, hogy újra elolvastam, a véleményem nem sokban különbözik a tavalyitól. Ezt az értékelést tavaly írtam, de kiegészítem pár új észrevétellel.

Payne-t nagyon szimpatikusnak találtam az előző kötetek alapján, szóval tényleg nagyon vártam már hogy ő és Manny mit alkotnak, mert ő is felpiszkálta a kíváncsiságomat.
Mindig úgy kezdek neki a Fekete Tőr Testvériség sorozat könyveinek, hogy dúl bennem az adrenalin, teljesen beleélem magam az adott szereplők életébe, és csak úgy falom a könyvet. Itt ez nem volt meg. Valahogy nem volt az igazi. Sokan írták, hogy inkább V második könyve, és ebben én is egyetértek. Ward se könnyítette meg a dolgomat, mert szinte ugyan azt a sztorit kaptam, mint ami Vishous kötetében játszódik. Manny is orvos, Payne orvosi ellátásra szorul, és akkor szeretnek egymásba, amikor Manny a Testvériség házában van. Szóval az alaptörténet kísértetiesen hasonlít.

Amikor Vishous vagy Jane szemszögéből olvastam a történetet, sokkal több érzelmet váltottak ki belőlem, és ők is többet éreztek. Sokkal nagyobb szerepet kapott az ő kapcsolatuk, és valódibbnak éreztem a feszültséget, és a drámát közöttük. Úgy éreztem, mintha Vishous lenne a főszereplő, és Payne csak egy mellékszál lenne. Szó se róla, én ennek csak örülni tudok, de jó lett volna kicsit jobban megismerni Payne-t.

V nem hazudtolta meg önmagát, nem hiába az egyik kedvencem. Imádtam olvasni az ő gondolatait. Ezt is szeretem Ward-ban, hogy attól függetlenül, hogy a párok egymásra találtak, náluk is mint minden normális párnál vannak mélypontok és gondok. Örülök, hogy ezt is bemutatta nekünk, hiszen úgy nem lenne az igazi ha minden szép és jó lenne. V és Butch jelenetek igazán megdöbbentőek voltak. De V-nek ez kellett, hogy leengedjen. Néha megdöbbenek ezen a feltétel nélküli szereteten, amit egymás felé mutatnak. De nem csak ők, hanem a feleik is. Igazán erős nők.

Szerettem, ahogy V mennyire próbálja védeni Payne-t, és imádtam a jeleneteiket. V-nek egy teljesen új oldalát ismerhettem meg.
Payne-t nem így képzeltem. Amit eddig megismertem belőle – a harcos, makacs, tökös nőt – itt teljesen az ellentéte volt. Azt vártam, hogy ha szerelembe esik, akkor is megmarad ugyanolyan tökösnek. De ez nem így lett. Így, hogy újraolvastam, rájöttem, hogy Ward akarta annyira beskatulyázni Payne-t ebbe a harcos szerepbe. De amit mutatott ebben a könyvben, én inkább úgy láttam, mintha tényleg egy Kiválasztott lenne, kicsit szabadabb gondolkodással. A beszédstílusa is hasonló volt a többi Kiválasztottéhoz, és én nem láttam meg benne azt a harcos nőt, mint például Xhex-ben. Azt hittem, hogy Payne is hasonló lesz, mint Xhex, persze nőiesebb kiadásban. De nem. Amikor az egyik sikátorban harcolt, egyáltalán nem éreztem azt, hogy az hozzá illene.

Ennek ellenére megkedveltem Payne-t, tetszett a régimódi stílusa, és rajongása minden számára új dolgokért. És a képessége sem nem ért váratlanul, hiszen ha V pusztít, akkor ő…
Manny teljesen meglepett. Első olvasáskor nem tett rám túl nagy hatást. De most! Imádtam a pasast. Teljesen beleillik a Testvériség világába, és bátrán állta a sarat a többiekkel szemben. Úgy éreztem, mintha visszamentünk volna az időbe, amikor Butch még ember volt, és kóstolgatták egymást a Testvérekkel. Érdekesnek találtam, hogy Wrath és Butch rokona. Kíváncsi vagyok erre a vonalra. És örültem neki, hogy Manny az maradt, ami. És végre valaki, aki rock-ot hallgat, és ezzel kicsit megkeseríti a többiek életét.

A Quinn-Blay szálat már tényleg kezdem unni, de végre Quinn is abba az irányba tart, amerre már régen el kellett volna indulnia. Igazából kicsit untatott is Quinn, és legszívesebben továbblapoztam volna az ő részei.

Xcor és a többiek megjelenése váratlan fordulat, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. De még nem sikerült meggyőzniük. A könyv végén, ez az „elrabolom-kiderül-az-igazság-visszaviszem” szál túl hirtelen jött, és fejeződött be. Nem is láttam sok értelmét.

A nyomozós szálat valahogy nem éreztem odaillőnek, hiszem Ward másik sorozatában úgyis bemutatkozik Veck, szóval… Újraolvasva sem érdekelt jobban, mint először. Veck-et az Irigységben imádtam, de itt valahogy nem volt meg ez az érzés. De legalább kiderült, hogy ki is volt az vámpír, aki felbukkant párszor az Irigységben. Ott nem tudtam, és zavart is a dolog. Itt még a miértjére is fény derült.
Inkább olvastam volna az Alantasokról, hogy mit is művelnek. Hiszem valamelyik Testvér meg is jegyezte, hogy elég sokan vannak most. És persze az Őrzőről is olvastam volna pár sort. Nem kedvelem, de azért mégiscsak Vishous és Payne anyja…
Ward túl sok mindent akart belezsúfolni ebbe a kötetbe. Sok mindent és mindenkit hiányoltam. Örültem volna, ha a Testvérek feltűnnek nem csak pár mondat erejéig. Rhage humorát és beszólásait imádom, de itt valahogy erőltetettnek látszott. Főleg amikor a sikátorban harcoltak.
Úgy érzem mintha Ward John könyvével lezárta volna a Testvériség első évadát, és Payne könyve lenne a második évad első, bevezető kötete. Itt szinte semmi sem történt, ami a harcokat illeti.
Végezetül. Nem csalódtam Ward-ban, de azt hiszem Payne-ből és Manny-ből sokkal többet ki lehetett volna hozni.

Értékelés: 4,5

Borító: 5*

Sorozat: Fekete Tőr Testvériség # 9

Kedvenc karakter: Vishous, Rhage, Manny,

Oldalszám: 718

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás dátuma: 2011