Karen Marie Moning - Új nap virrad

Fülszöveg:
Mac sokszor érezte már, hogy mindent elveszített, de ahogy ott áll a sziklaszirten, lábai előtt egy halott férfival, akit ő segített megölni, már tudja minden átélt borzalom csak rózsaszín közjáték volt.
A nővére miatti bosszú már túl kevés, a szülei utáni aggódás eltörpül, a világ megmentése csupán másodlagos. A bűntudat, amit az emberélet kioltása okozott, és a remény, hogy van kiút az ismeretlen, tündérátokkal sújtott világból, szinte jelentéktelenné válik az egyre több kérdés, és a sürgető vágy mellett, hogy visszaszerezze azt, amit saját önön hibájából elvesztett. Az Új nap virrad nem csak az alternatív tündérbirodalmakat, de Olvasók világát is kiforgatja a négy sarkából, mielőtt választ adna bármelyik kérdésre is! Titkok és izgalmak rejtőznek minden oldalon, ahogy egyre inkább haladunk a történet vége felé. Az Új nap virrad is elemi erővel ejti rabul az embert a legelejétől, és nem is ereszti egészen a legvégéig, ahol a legnagyobb rejtély megoldása vár. Mit akar a Sinsar Dubh? Igaz-e a prófécia, és Mac tényleg pusztulást hoz-e a világra? Még mindig az Alina halála miatti bosszú a legfontosabb? Mi történet valójában V’Lane-nel? Egyáltalán ki a halott férfi Mac lábainál? Na és kicsoda valójában Mac? De ami a legfontosabb, maradt-e még annyi fény a világban, hogy minden jóra forduljon?

Úgy döntöttem, hogy ennél a könyvnél is az eredeti értékelésemet osztom meg veletek. Mióta megjelent, megszámolni sem tudom, hányszor olvastam, és annyira szeretnék még jó sok mindent hozzáírni, de úgy gondolom, hogy azok, akik idetévednek, nem szeretnének az összes spoiler-ről olvasni. Még pont időben vagyok, mert hogy is írhatnék a 2012 év legjobb könyvéről holnap? Mind a borító, mind a történet nálam a kedvencek kedvence, szóval nálam abszolút az év könyve!

Most pedig jöjjön az értékelésem, amit még szeptemberben írtam:

Ha egy szóval kellene jellemeznem a könyvet, akkor azt mondanám: Imádom!
Amint hozzájutottam, egyből neki is álltam olvasni, és hajnalig, míg be nem fejeztem le sem tettem. Azt mondtam magamnak, majd holnap folytatom, de egyszerűen annyira odavagyok ezért a könyvért, és a sorozatért, hogy nem bírtam letenni.
Nem nagyon tudok spoiler nélkül írni, de nem is akarok. Az egész könyv úgy jó, ahogy van! Mindjárt újra el is olvasom, mert egyszer nem elég.
Rengetek minden történik, én pedig csak kapkodtam a fejemet. Moning minden oldalon képes volt megdöbbenteni. Meg volt a magam elképzelése Mac kilétével kapcsolatban, de Moning mindet megdöntötte. Vagyis majdnem mindet, de abba is tett egy csavart. Szóval Mac-el együtt és sem igazán tudtam, hogy kicsoda is ő.
Barrons adta magát. Feltárt pár titkot magáról, de mégis megmarad annak a titokzatos könyvesbolt tulajdonosnak, aki volt. Többet akarok tudni róla, nevén szeretném nevezni, ami.
Ryodan és a csapata, akiknek Barrons a vezetője is elég sokat szerepelt ahhoz, hogy kiválasszam egyik személyes kedvencemet közülük. Persze Barrons-ön kívül. Lor amint megjelent, egyből szimpatikus volt. A beszólogatásai mosolyt csaltak az arcomra, hiába nem voltak viccesek. Oda vagyok a pasasért, és kész.
A MacKeltar-ok is nagyon ott voltak, imádtam, amikor tündérek, skótok, shide-látók és Barrons csapata oldalakon keresztül veszekedtek valamin. Az összes szereplőt nagyon megkedveltem, többüket imádom. Egyedül Rowena-val voltak gondjaim már az első résztől. És végül bebizonyosodott, hogy milyen egy gonosz vénasszony.
Dani-nek is örültem, de amikor kiderült, hogy mit tett, hát… Nagyon megdöbbentem.
Mac és Barrons közös jelenetein csak olvadtam. Ez van.
Az első részben feltűnt álmodozó tekintetű srác kiléte mindig is érdekelt. Egyszerűen nem tudtam hová tenni. És amikor kiderül! Atyám. Teljesen megdöbbentem. Alig vártam, hogy az Unseelie király felbukkanjon, és érdekes módon, egyből megkedveltem. Cruce elég nagy meglepetéseket okozott, de én inkább úgy tudok rágondolni, akinek kiadta magát.
Darroc halála elég hirtelen zajlott, de nem döbbentett meg nagyon. Viszont K'Vruck-ot nagyon megkedveltem. Egy böhöm nagy Vadász, vagy a jó ég tudja micsoda, de nekem mindig az „édes” szó jutott eszembe róla. Elég hülyén hangzik, de ez van.
Tetszettek a Fehér Palotában tett látogatások is. És kíváncsi vagyok, hogy Christian-nel mi lesz, mert hát…
Adam is felbukkant, akiről már volt szó az előző részben. Kíváncsi vagyok rá is. A Seelie királynő kiléte teljesen sokkolt, de végül is ez az egész könyvről elmondható.
Olvasás közben néha megnéztem, hogy mennyi van még a könyvből, és amikor még eléggé az elején, vagy a közepénél jártam, megkönnyebbülve fellélegeztem, hogy milyen sok oldal vár még rám. De amikor már csak pár oldal volt, elszomorodtam, hogy vége Mac és Barrons kalandjainak. De utána eszembe jutott, hogy mégsem, mert lesznek még új kötetek. De ez a szomorú érzés akkor sem múlt el teljesen.

Értékelés: 5*

Borító: 5*

Sorozat: Tündérkrónikák #5

Kedvenc karakter:  Mac, Barrons, Lor, MacKeltar klán, Unseelie Király, K'Vruck

Oldalszám: 596

Kiadó: Cor Leonis

Kiadás dátuma: 2012

Read More

Karen Marie Moning - Rossz hold kelt fel

Fülszöveg:

"Ki a fene maga?
Itt, a padlón, az utolsó pillanataimban, MacKayla Lane utolsó nagy mámorában, már látom, hogy erre a kérdésre az a válasz, hogy az vagyok, aki mindig is voltam.
Egy senki."
Elvesztette a nővérét, távol került a családjától, az otthonától, a régi, gondtalan életétől. Egy új, veszélyes helyen, két világ között üldözi testvére gyilkosát, ám őt még többen akarják kiiktatni.
MacKayla Lane azt hitte, készen áll, hogy szembenézzen a pokollal is, ám rá kell döbbennie, hogy sokkal rosszabb is van, mint a halál.
A Rossz hold kelt fel ott folytatódik, ahol a Hajnalra várva vége szakadt.
Amikor a világok közötti kapu kinyílt, a Dublinra szabaduló szörnyű hercegek Prí-yát csináltak Macből, aki így immár a szabad akaratától is megfosztatott.
Meztelenül fekszik egy templom kőpadlóján, kiszolgáltatva a lelket is porrá zúzó szexuális éhségtől, s immár nem az a kérdés, hogy a sidhe-látó véghez tudja-e vinni tervét – hogy megszerezi a Sinsar Dubh-t és megöli testvére gyilkosát –, hanem, hogy van-e még egyáltalán esély arra, hogy valaha újra önmaga legyen.
Van-e még remény ott, ahol minden elveszettnek látszik? Van-e kiút abból a borzalomból, amitől Mac egész végig tartott, s ami nővére életét is követelte?
Vajon a titokzatos Barrons és a MacKeltarok, vagy V'lane, az érzéki Seelie herceg segíthet-e még ezek után, vagy ők is elbuktak azon az éjszakán, amikor az Árnyak elözönlötték a világunkat?
Arra az éjszakára, melyre rossz hold kelt fel, virradhat-e még reményt és enyhülést hozó hajnal?
Mindig maradj a fényben!
Kövesd Mac kalandjait immár a Cor Leonis Kiadóval!
 

Sokat gondolkodtam azon, hogy írjak-e egy újraolvasós értékelést, vagy másoljam be az eredeti, először olvasós értékelésemet. De arra jutottam, hogy az első olvasási élményem jobban visszaadja, hogy milyen is volt olvasni ezt a fantasztikus könyvet.

Csoda, hogy egyáltalán megjelent, mert tavasszal minden könyves fórum attól volt hangos, hogy a kiadó, aki megjelentette a sorozat részeit, nem hajlandó folytatni a sorozatot. Teljesen kikeltem magamból, mert először is, olyan függővéggel, mint amilyen A hajnalra várva-nak volt, kész idegbaj kaptam, hogy nem olvashatom a folytatást. Másodszor, hogy kedvenc írónőm könyveit sem olvashatom tovább, az még jobban kikészített. Szóval, amikor a Cor Leonis kiadó bejelentette, hogy átvállalja a sorozatot, örömtáncot jártam. És ez még enyhe kifejezés. És most jöjjön az értékelésem:

Te. Jó. Isten.
Hogy lehet ilyen gyilkos – szó szerint – függővéget írni? Ha az eddigi függővégek igen durvák voltak, akkor erre már szavakat se találok! Tudtam, hogy Ő az. És muszáj volt egy picit utána olvasnom, hogy mi lesz vele. Ennyi spoilert megengedtem magamnak.
Nem is tudom mit írjak, mert még mindig a hatása alatt vagyok, és leszek is pár napig. Először is, nagyon nagy köszönet a Cor Leonis kiadónak, hogy elhozta hozzánk ezt a fantasztikus folytatást.
Ez volt az eddigi legjobb kötet a sorozatból. A többit is imádom, de ez… *sóhaj* Ha az előzőekre 5 pontot adtam, akkor erre minimum csillagos hatost!
Pörögnek az események, és én tátott szájjal olvastam jó pár oldalt. Az előző kötetnél csak halkan duruzsolt a fülemben, de most már ordított egy kérdés. Micsoda, és kicsoda Mac? Mert hogy nem egy mezei sidhe-látó, az tuti. Megvannak a magam variációi, de tuti nem azok lesznek a befutók.

Mac-ben itt is végbement valamennyi változás. Kötetről kötetre fejlődik, erősödik, és okosodik, de mindig ő az utolsó, aki választ kap a kérdéseire.
Barrons-nél is feltettem ugyanezeket a kérdéseket, és hát… Valamilyen formában egy két dolog kiderült, ami irtó nagy döbbenetet váltott ki belőlem. És persze még több kérdés merül fel. De ettől függetlenül imádtam minden mondatát, és cselekvését. Ilyen összetett karakterrel még nem találkoztam, és remélem nem is fogok, mert most nálam Barrons a No.1.
Nem akarok spoilerezni, de a közös jelenetek… *sóhaj* Jó párszor elolvastam, főleg az elejét, és oda meg vissza vagyok értük.
Dublin-ra sötétség vetül, és Moning igen valóságosan adta ezt elő. Dani gondolatait is olvashattuk, és igazán megkedveltem őt is. A sidhe-látók is előtérbe kerülnek, és meg kell mondanom, Rowena-t még mindig utálom.
Ryodan-ról igazán nem tudom, hogy mit gondoljak. N egy idióta. A Könyv is felbukkan, és hát… Döbbenet. Nagyrészt ez az egész könyvre jellemző. Alig várom már a folytatást, és remélem, minél hamarabb a kezeim közé kaparinthatom.

Értékelés: 5*

Borító: 5*

Sorozat: Tündérkrónikák # 4

Kedvenc karakter:  Mac, Barrons

Oldalszám: 400

Kiadó: Cor Leonis

Kiadás dátuma: 2012

Read More

J. R. Ward - Újjászületett szerető

Fülszöveg:

Várandós felének tragikus halála óta Tohrment csak árnyéka önmagának. Testileg megtörve, lelkileg szinte megsemmisülve kerül vissza a testvériség házába, egy bukott angyal, Lassiter segítségével. Miután kicsit megerősödik, újult erővel veti bele magát a harcba, és nem sejti, hogy ismét szörnyű végzet leselkedik rá.
Álmában Tohr egyre többször pillantja meg elvesztett szeretteit, akik egy hideg, elszigetelt világban, a Köztesben vegetálnak. Megmentőjéhez, a bukott angyalhoz fordul, hogy segítsen nekik végre az Árnyékba jutni. Amikor azonban Lassiter elmondja neki, hogy az egyetlen megoldás az, ha újra beleszeret valakibe, Tohr biztosan tudja, hogy mindnyájukra szörnyű vég vár…
Ekkor azonban találkozik egy nővel, akinek hozzá hasonlóan keservesen alakult az élete. Tohr naponta vívja élet-halál harcát az alantasokkal, ráadásul felbukkan egy új ellenség is, aki a király életére tör, mindeközben pedig igyekszik ellenállni a lassan-lassan kialakuló szerelemnek és szenvedélynek… Vajon képes lesz megbékélni, és végleg elengedni a felét, hogy mindannyian nyugalomra találhassanak?

 Ajánlás:

NEKED AJÁNLOM EZT A KÖNYVET:

Olyan hosszú idő telt el,

túl hosszú,

hogy igazi otthonod volt.

Őszinte leszek. Iszonyúan féltem ettől a könyvtől. Tohr-tól nem tudtam, mit várjak. Már a kezdetektől jelen volt, de jó pár könyvön keresztül színét sem láttam. Persze érthető, hogy miért. Nem is nagyon sikerült az előző kötetek alapján megismernem. Miután visszatért, onnantól árnyéka volt önmagának, és nem is törte magát, hogy változtasson a helyzeten.

A könyv…. Nagyon szerettem! Tényleg. Ennek ellenére volt benne hiba. Ismételten több szálon fut a történet, és ha őszinte akarok lenni, a John-Xhex szálat teljesen feleslegesnek tartottam. Nem sok idő telt el az ő történetük óta, de már mélypontra jutottak. Megértettem mindkettejük álláspontját, de… Akkor sem kellett volna ezt egy egész könyvön keresztül végigszenvedniük, főleg úgy, hogy egy egész évet ölel fel a könyv. Xhex makacssága, és a függetlensége mindig is tetszett. De itt teljesen túlzásba vitte, én pedig csak a fejemet ingattam, hogy mit művel. Az elköltözése, és a hónapokig tartó huzavona közte és John között teljesen értelmetlen volt. És felesleges. Ha Ward annyira akarta ezt a szálat, akkor legalább ne húzta volna sokáig.

John-nal mindig hullámzó volt a kapcsolatunk, de itt egyértelműen nem kedveltem. Az önzősége, hogy Tohr hagyja békén Sen’ki-t, mert mi lesz Wellsie-vel, teljesen unszimpatikussá tette. És Xhex-el sem viselkedett elég magabiztosan. Úgy érzem, még nem nőtt fel teljesen.

Tohr-t hol megkedveltem, és kedvesen mosolyogva olvastam a gondolatait, hol pedig szinte utáltam amiatt, amiket művelt. Sokszor megbocsáthatatlanul viselkedett Sen’ki-vel.

Évszakokra van bontva a könyv, de mégsem éreztem, hogy olyan hosszú idő telt volna el. Szívszorító volt olvasni, ahogy Tohr elfogadja, hogy Wellsie nincs többé. Teljesen átéreztem a fájdalmát, és a magányát.

Fokozatosan fogadta el a tényt, és szívmelengető volt látni, hogyan kezd újra élni. Sen’ki-vel való kapcsolata… Nem is tudom. Egyértelműen kihasználta, dühös is voltam emiatt. Főleg, amikor együtt volt Sen’ki-vel, utána rohant Lassiter-hez, hogy Wellsie átkelt-e az Árnyékba. Ilyenkor mindig haragudtam rá, de utána olyan kedves volt Sen’ki-vel, hogy majdnem elfelejtettem, hogy nem azért teszi, mert így érez, hanem mert célja van vele. És hiába, Sen’ki elfogadta ezt, én akkor sem tudtam megérteni.

Sen’ki meglepően szimpatikus volt. Nem nevezném naivnak, vagy ártatlannak. Nagyon őszinte másokkal, és ezért már megkedveltem. Ő is változáson esett át, és jó volt látni, hogyan válik nővé, és kezd el őszinte lenni magához. Haragudtam rá is, mer eleinte fél Xhex-től. De a kapcsolatuk a könyv előrehaladtával párhuzamosan javult, és a könyv végén már tényleg anya, és lánya voltak.

Tohr és Sen’ki kapcsolata elég tüzesre sikerült, pedig én ezt biztos, hogy nem nézném ki belőlük. Nagyon tetszett, hogy Sen’ki óvni próbálta Tohr-t. Az viszont nem, hogy erre a férfi mindenféle marhaságot kitalált. Én pedig csak morogni tudtam emiatt. Több jelenet volt, amik könnyeket csalt a szemembe. Főleg, amikor elnevezte a nőt Autumn-nak.

Szívszorító volt, ahogy Tohr megválik a Wellsie-vel közös tárgyaiktól. Annak viszont örültem, hogy végre Marissa is megmutatta magát. Már hiányoltam, és örülök, hogy szerephez jutott.

Aki nagy meglepetést okozott, az egyértelműen Lassiter volt. Amikor először felbukkant, imádtam. De itt egy teljesen más oldalát mutatta, és nagyon sok szerephez jutott. Többet tudtam meg róla, és kiderült, hogy mégis van szíve. Egyértelműen kedvenc karakter.

Xcor-ral és a bandájával nem tudom, hogy mit kezdjek. Főleg Xcor-ral. Mindig, amikor már majdnem megkedvelem, csinál valamit, amitől már majdnem megutálom. Tetszik a csapata, főleg, hogy olyan régimódiak. Zypher felkeltette az érdeklődésemet. Kíváncsian várom, hogy mi lesz vele.

Assail is nagyon szimpatikus volt. Nem túl sok minden derült ki róla, de van benne valami, ami nagyon szimpatikussá teszi számomra.

A könyv nem szűkölködik akcióban. Az egyik kedvenc jelenetem, amikor a Testvériség meglátogatja Assail-t. Quinn ott kitett magáért, és gondolom a következő kötetben Testvérré avanzsál. Tetszett, hogy tudja, mit akar, és végre elfogadta azt. A barátsága Layla-val mindig is tetszett. És Layla is szimpatikus volt. Rengeteg változáson esik át. Kíváncsi vagyok, mi lesz közte, és Xcor között.

Az viszont már nem tetszett, hogy szinte el sem múlt Sen’ki termékeny időszaka, már Layla-nak is elkezdődött ez a ciklusa. És utána, hogy Quinn-nel… Olyan muszáj megoldásnak tartom.

A könyv legszebb jelenete egyértelműen a halotti szertartás volt. Ennél jobban nem hiszem, hogy meg lehetett volna írni. A végkifejletre egyáltalán nem számítottam. Teljesen megdöbbentett. És amikor Lassiter feláldozta magát, azt hittem, hogy mentem sikítok. Nem akartam elhinni, hogy kilép a sorozatból. De amikor az epilógusban, MacDonalds-os zacskóval visszatért, boldogan kacagtam fel. Nagyon tetszett, hogy ő és Tohr barátok lettek. A közös jeleneteik nagyon jók voltak.

Amit viszont hiányoltam, azok az alantasok. Teljesen eltűntek, és úgy érzem, hogy megrekedt a dolog köztük, és a Testvériség között.

Amit viszont még megemlítenék, az maga a könyv belső kinézete. Megszoktam, hogy a Ward könyvei igényesek. És ha már a sorozat borítói eltérnek – miért is ne –, azt nem vártam, hogy egy teljesen más betűtípussal nyomtassák a könyvet. Teljesen megdöbbentett ez, és mérges vagyok emiatt, mert úgy érzem, mintha a szerkesztői változatot olvastam volna. Volt pár elírás, ami szintén nem megszokott, és volt pár névelő, aminek semmi keresnivalója sem volt a mondatokban.  Ezek ellenére, örülök, hogy végre megjelent, és hogy olvashattam.

Értékelés: 4,5

Borító: 3,5

Sorozat:  Fekete Tőr Testvériség # 10

Kedvenc karakter:  Az összes Testvér, Lassiter

Oldalszám: 652

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás dátuma: 2012

Read More

J. R. Ward - Felszabadított szerető

Fülszöveg:

Payne, Vishous iker lánytestvére ugyanaz a sötét, elszánt egyéniség, mint a fivére. Mivel természetét tekintve harcos és nem illik rá a kiválasztott nők hagyományos szerepe, kívülálló, nem találja helyét a másik oldalon… ám női mivolta miatt a háborúban sincs számára feladat.
Amikor egy sérülést követően lebénul, egy emberi sebészt, dr. Manuel Manellót hívják segítségül, mert ő az egyetlen, aki meg tudja menteni az életét. A férfit hamarosan magával ragadja a lány titkos, veszélyes világa. Habár soha nem hitt a természetfeletti dolgokban – mint például a vámpírokban –, mégis azon kapja magát, hogy önként vállalja, hogy elcsábítsa az az erős nő, aki örökre megjelölte testét és lelkét.
Kapcsolatuk sokkal mélyebb puszta testi vonzódásnál. Azonban az emberek és a vámpírok világa összecsap… és egy évszázadokkal korábbi adósság utoléri Payne-t, hogy mind a szerelmét, mind az életét halálos veszélybe sodorja.

 

Ajánlás:

NEKED AJÁNLOM EZT A KÖNYVET:

Neked,

aki valóban „testvér” vagy.

Azt hiszem, oda jutottál, ahol

lenned kell – és

nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja.

Újraolvasás.

Picivel több, mint egy éve olvastam a könyvet, és most, hogy újra elolvastam, a véleményem nem sokban különbözik a tavalyitól. Ezt az értékelést tavaly írtam, de kiegészítem pár új észrevétellel.

Payne-t nagyon szimpatikusnak találtam az előző kötetek alapján, szóval tényleg nagyon vártam már hogy ő és Manny mit alkotnak, mert ő is felpiszkálta a kíváncsiságomat.
Mindig úgy kezdek neki a Fekete Tőr Testvériség sorozat könyveinek, hogy dúl bennem az adrenalin, teljesen beleélem magam az adott szereplők életébe, és csak úgy falom a könyvet. Itt ez nem volt meg. Valahogy nem volt az igazi. Sokan írták, hogy inkább V második könyve, és ebben én is egyetértek. Ward se könnyítette meg a dolgomat, mert szinte ugyan azt a sztorit kaptam, mint ami Vishous kötetében játszódik. Manny is orvos, Payne orvosi ellátásra szorul, és akkor szeretnek egymásba, amikor Manny a Testvériség házában van. Szóval az alaptörténet kísértetiesen hasonlít.

Amikor Vishous vagy Jane szemszögéből olvastam a történetet, sokkal több érzelmet váltottak ki belőlem, és ők is többet éreztek. Sokkal nagyobb szerepet kapott az ő kapcsolatuk, és valódibbnak éreztem a feszültséget, és a drámát közöttük. Úgy éreztem, mintha Vishous lenne a főszereplő, és Payne csak egy mellékszál lenne. Szó se róla, én ennek csak örülni tudok, de jó lett volna kicsit jobban megismerni Payne-t. 

V nem hazudtolta meg önmagát, nem hiába az egyik kedvencem. Imádtam olvasni az ő gondolatait. Ezt is szeretem Ward-ban, hogy attól függetlenül, hogy a párok egymásra találtak, náluk is mint minden normális párnál vannak mélypontok és gondok. Örülök, hogy ezt is bemutatta nekünk, hiszen úgy nem lenne az igazi ha minden szép és jó lenne. V és Butch jelenetek igazán megdöbbentőek voltak. De V-nek ez kellett, hogy leengedjen. Néha megdöbbenek ezen a feltétel nélküli szereteten, amit egymás felé mutatnak. De nem csak ők, hanem a feleik is. Igazán erős nők.

Szerettem, ahogy V mennyire próbálja védeni Payne-t, és imádtam a jeleneteiket. V-nek egy teljesen új oldalát ismerhettem meg.
Payne-t nem így képzeltem. Amit eddig megismertem belőle – a harcos, makacs, tökös nőt – itt teljesen az ellentéte volt. Azt vártam, hogy ha szerelembe esik, akkor is megmarad ugyanolyan tökösnek. De ez nem így lett. Így, hogy újraolvastam, rájöttem, hogy Ward akarta annyira beskatulyázni Payne-t ebbe a harcos szerepbe. De amit mutatott ebben a könyvben, én inkább úgy láttam, mintha tényleg egy Kiválasztott lenne, kicsit szabadabb gondolkodással. A beszédstílusa is hasonló volt a többi Kiválasztottéhoz, és én nem láttam meg benne azt a harcos nőt, mint például Xhex-ben. Azt hittem, hogy Payne is hasonló lesz, mint Xhex, persze nőiesebb kiadásban. De nem. Amikor az egyik sikátorban harcolt, egyáltalán nem éreztem azt, hogy az hozzá illene.

Ennek ellenére megkedveltem Payne-t, tetszett a régimódi stílusa, és rajongása minden számára új dolgokért. És a képessége sem nem ért váratlanul, hiszen ha V pusztít, akkor ő…
Manny teljesen meglepett. Első olvasáskor nem tett rám túl nagy hatást. De most! Imádtam a pasast. Teljesen beleillik a Testvériség világába, és bátrán állta a sarat a többiekkel szemben. Úgy éreztem, mintha visszamentünk volna az időbe, amikor Butch még ember volt, és kóstolgatták egymást a Testvérekkel. Érdekesnek találtam, hogy Wrath és Butch rokona. Kíváncsi vagyok erre a vonalra. És örültem neki, hogy Manny az maradt, ami. És végre valaki, aki rock-ot hallgat, és ezzel kicsit megkeseríti a többiek életét.

A Quinn-Blay szálat már tényleg kezdem unni, de végre Quinn is abba az irányba tart, amerre már régen el kellett volna indulnia. Igazából kicsit untatott is Quinn, és legszívesebben továbblapoztam volna az ő részei.

Xcor és a többiek megjelenése váratlan fordulat, kíváncsi vagyok, mi lesz belőle. De még nem sikerült meggyőzniük. A könyv végén, ez az „elrabolom-kiderül-az-igazság-visszaviszem” szál túl hirtelen jött, és fejeződött be. Nem is láttam sok értelmét.

A nyomozós szálat valahogy nem éreztem odaillőnek, hiszem Ward másik sorozatában úgyis bemutatkozik Veck, szóval… Újraolvasva sem érdekelt jobban, mint először. Veck-et az Irigységben imádtam, de itt valahogy nem volt meg ez az érzés. De legalább kiderült, hogy ki is volt az vámpír, aki felbukkant párszor az Irigységben. Ott nem tudtam, és zavart is a dolog. Itt még a miértjére is fény derült.  
Inkább olvastam volna az Alantasokról, hogy mit is művelnek. Hiszem valamelyik Testvér meg is jegyezte, hogy elég sokan vannak most. És persze az Őrzőről is olvastam volna pár sort. Nem kedvelem, de azért mégiscsak Vishous és Payne anyja…
Ward túl sok mindent akart belezsúfolni ebbe a kötetbe. Sok mindent és mindenkit hiányoltam. Örültem volna, ha a Testvérek feltűnnek nem csak pár mondat erejéig. Rhage humorát és beszólásait imádom, de itt valahogy erőltetettnek látszott. Főleg amikor a sikátorban harcoltak.
Úgy érzem mintha Ward John könyvével lezárta volna a Testvériség első évadát, és Payne könyve lenne a második évad első, bevezető kötete. Itt szinte semmi sem történt, ami a harcokat illeti.
Végezetül. Nem csalódtam Ward-ban, de azt hiszem Payne-ből és Manny-ből sokkal többet ki lehetett volna hozni. 

Értékelés: 4,5

Borító: 5*

Sorozat:  Fekete Tőr Testvériség # 9

Kedvenc karakter:  Vishous, Rhage, Manny,

Oldalszám: 718

Kiadó: Ulpius-ház

Kiadás dátuma: 2011

Read More