Cassandra Clare - Csontváros

Fülszöveg:

Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék… 



Újraolvasás.

2010-ben olvastam már a sorozatot, de úgy döntöttem, hogy újraolvasom, mert most úgy éreztem, nekem ez kell. Nagyon régóta kerestem a könyvet számomra éppen megfelelő áron, de vagy nem találtam sehol, vagy pont az orrom előtt vitték el – kétszer is egymás után – és már a plafonon voltam ettől. Azt mondtam magamnak, hogy jó, nem érdekel, megveszem valamelyik webshop-ban, csak olvassam már végre. Múlt héten láttam, hogy az egyik moly éppen meg akar válni tőle, gondoltam írok neki, hátha budapesti, és mehetek is a könyvért. Peches lévén, visszaírt, hogy valaki megelőzött, és ha annak a molynak nem jön össze, akkor jelentkezik. El is szontyolodtam, mert biztos voltam benne, hogy erről ismét lemaradtam. De amikor láttam, hogy az eladó moly írt, hogy aktuális-e még, akkor már tudtam, hogy igen, végre nekem is lesz egy saját példányom ebből a könyvből. Szerda délután boldog mosollyal az arcomon jöttem haza, és tegnap el is kezdtem olvasni.

Mivel újraolvastam, nagyjából tudtam, hogy mi vár rám, de még így is nagyon jól szórakoztam.

Az alapötlet, és a világkidolgozás csillagos ötös. A könyv humoros és ötletes. Minden lény fellelhető a könyvben, megspékelve az Árnyvadászokkal, akik nekem nagyon tetszettek. A könyv izgalmas, humoros, pici romantika is van benne. Mi többet kívánhat az ember lánya?

Jace egy pillanat alatt elvarázsolt a szarkasztikus humorával, és a csipkelődéseivel. Nagyon szeretem Jace karakterét. Amint megjelent a színen, nem lehetett az arcomról a vigyort letörölni.

„Jace láthatólag elégedett volt önmagával. - Hát persze - mondta. - Félelmetesen vonzó vagyok.

- Mondták már neked, hogy a szerénység néha nagyon szimpatikus tulajdonság lehet?

- Kizárólag csúnya emberek - jegyezte meg Jace. - Lehet, hogy a szelídek öröklik a földet, de

jelenleg az öntelteké. Amilyen én is vagyok.”

Tetszettek a gyenge és elbizonytalanodott pillanatai is. ( Itt a Valentine és Clary-s részeket értem)

„A Klávéhoz tartozom. A véremben van és a csontjaimban. Mondd akkor meg nekem, ha annyira biztos vagy benne, hogy ez nem az én hibám volt. Miért van az, hogy amikor megláttam Abbadont, először nem a harcostársaim jutottak eszembe, hanem te?

(…)

- Clary! - szólt. - Mi történik velem?”

Clary-vel nem volt sok bajom. Igazság szerint sikerült megkedvelnem. Hála az égnek nem egy tipikus, hülye főhős, ami ebben a műfajban néha kötelező. Megvan a magához való esze, nem hisztizik. Szereti a mangákat és az anime-ket is. Meg is említette a nekem is az egyik kedvenc anime-met, a Trinity Blood-ot. Szóval panasz nem lehet rá. De mégis, nekem valahogy nem sikerült a szívembe zárni. Kedvelem, de semmi több.

A Lightwood gyereket eleinte unszimpatikusak voltak. Főleg Alec. Izzy-t hamarabb sikerült megkedvelnem, mint őt. Olyan, mintha Jace lenne lányban, persze nem teljesen.

„- Úgy nézek ki, mint anyukám - mondta döbbenten.

Isabelle felhúzta a szemöldökét. - Hogyhogy? Középkorúnak látod magad? Talán még egy kis púder...”

 Alec viszont az ellenségeskedésével nagyon azon volt, hogy megutáljam. De a könyv végére megbékéltünk egymással, és azt hiszem, a Hamuváros-t tiszta lappal fogja kezdeni nálam.

Simon-t valahogy nem tudtam megkedvelni. Olyan érzésem volt, mintha csak egy kellék lenne. Tipikus „legjobb barát a szomszédból”, szürke kisegér. Sajnálom, de nekem nem sikerült megkedvelni. Inkább semleges maradt.

Viszont Magnus Bane egy másodperc alatt az egyik legnagyobb kedvencem lett. Imádom a pasast. Ahányszor megszólal, és máris vigyorgok. Szeretnék még róla nagyon, de nagyon sokat olvasni.

A könyv cselekménye pörgős, megismertet az Árnyvadászok világával. Egy pillanatra sem unatkoztam. Tetszett a „fő gonosz” is. Látszik, hogy Clare nem csak összedobott valami gyenge gonosz karakter. Nagyon is ki van dolgozva.

A könyv végén, amikor kiderült, hogy Jace és Clary testvérek… Most, hogy már olvastam az Üvegvárost, tudom, amit tudok, de amikor először olvastam a könyvet, akkor is ott motoszkált a fejemben, hogy Clare biztos, hogy kitalál valamit, mert ilyet nem tehet velünk, olvasókkal.

Nagyon tetszett a könyv, biztos, hogy jó párszor újraolvasom, és megy is a „kedvencek” mappába, de nekem a nagy katarzis hiányzott. Nagyon jól kidolgozott karakterek, egy imádnivaló világ, de valami hiányzott.

„– Mi ez? – robbant ki belőle, miközben Claryről a társaira pillantott, mintha ők tudnák, hogy került oda.
– Egy lány – mondta Jace, aki lassan összeszedte magát. – Nyilván láttál már lányokat, Alec. A húgod, Isabelle is lány.”

Értékelés: 4

Borító: 5*

Sorozat: A Végzet Ereklyéi # 1

Kedvenc karakter: Magnus Bane, Jace

Oldalszám: 470

Kiadó: Könyvmolyképző

Kiadás dátuma: 2009